3. Fejezet - Veronica

 Ezt a fejezetet azoknak küldöm, akik nem tudják, kik is valójában; azoknak, akik még keresik a személyiségüket. xx Gréti

Disappointingly Impenetrable

 

2013. Szeptember 20., Péntek

Fáradtan rogytam le a park egyik padjára. Hosszú napom volt.

Most, hogy itt ülök, és kezd kitisztulni a fejem, van időm körülnézni. A nap első sugarai lustán nyalogatják a horizontot.

Hihetetlen, hogy már kel fel a nap. Hisz csak az előbb ébredtem.

Reggel izgatottan mentem a többi gólya közé, akik szintén felajzva toporogtak. Megérkeztek a felsőbb évesek, és kezdődhetett a szívatás.

Nem gondoltam volna, de egy napon belül annyi őrültséget véghez tudtam vinni, hogy szerintem egy életre elég belőle.

Pedig pont ezért jöttem egyetemre. A kalandokért.

De arra nem számítottam, hogy meztelenül végig kell rohannom egy utcán, és megfürdeni egy szökőkútban, hogy megszabott idő alatt fel kell hajtanom egy üveg vodkát (fényes nappal!), csak hogy azután ne ellenkezzek a még őrültebb feladatok ellen (!!!).

Tagadhatatlanul sok hülyeséget vittem véghez, még ha a többségükre nem is emlékszem.

Viszont egy percre tisztán emlékszem a napból. Beleégett a memóriámba.

Beleégett, ahogy ők ketten ott állnak, egymást átkarolva, szenvedélyesen, mindent kizárva…

Velem kellett volna ott állnia!

Vagyis… huh. Ez egy nagyon őrült gondolat. Sőt. Még annál is őrültebb. Hiszen csak egyszer találkoztunk, évekkel ezelőtt. De ahogy ott állt tőlem csupán karnyújtásnyira… Az olyan volt… olyan kínzó, és reményteli egyszerre!

Hiszen, sosem reméltem, hogy újra láthatom. De most megtörtént. Viszont ő nem látott engem. Csakis Vele foglalkozott.

Megdörzsöltem a homlokom, hátha visszatérnek az emlékek a nap többi részletéről.

Szóval. Az megvan, hogy reggel felkeltem, olyan fél nyolc körül. Aztán gyülekezés, a sok feladat, és… itt szünet az emlékekben. Végül éjfélkor – azt hiszem az avatás lezárása képpen – elmentünk bulizni.

Arra nem emlékszem, hogy kerültem oda, de ott voltam.

Arra is emlékszem, hogy éppen táncoltam a kezemben az italommal, mikor valaki nekem jött, és a pohár egész tartalma rajta ért földet. Felnéztem rá. Ana volt az.

Ana Statowski. Mindenki tudja, hogy jobb tőle távol tartani magad. Hát, gratulálok Ronnie, természetesen te voltál az, aki leöntötte a suli királynőjét.

Ana mosolygó arca megmerevedett, mikor hozzá ért a nedvesség. A szeme megtelt gyűlölettel, majd rám üvöltött, hogy mit képzelek magamról.

- Sajnálom! – mondtam.

- Attól nem szárad meg a pólóm! – süvöltötte. Mi van? Most tényleg ezért van kiakadva?

- Mondtam, hogy sajnálom! – ismételtem hangosabban. Mit ugrál itt ez a kis… hah, nyugi Ronnie! Nyugi!

A DJ lehalkította a zenét, és mindenki felénk fordult. Naná. Hiszen a diákság megmozdul, ha balhé van kilátásban.

- Nem érdekel, mit mondasz, r*banc! – kiabált. Én meg: mi van?!

- Nem az én hibám! – válaszoltam idegesen.

- Ja, biztosan az enyém – felelte gúnyosan.

- Nem én mondtam – tartottam fel a kezem védekezőn, egy sunyi mosollyal.

- Na idefigyelj… – indult felém, de a barátnője visszahúzta.

Rebeccah. Hát igen. Ő a királynő udvarhölgye, a második legkelendőbb csaj a suliban. Ugyan olyan szép, és rossz, mint a felettese, azzal az eltéréssel, hogy ő igazából kedves. Hogy akkor mi teszi gonosszá? Hogy mégis ezzel a hárpiával barátkozik!

A tömeg vidáman skandálta, hogy „csaj-bú-nyó! Csaj-bú-nyó!”, miközben én furán néztem Ana- ra.

Egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy ezen felkapta a vizet. Aztán végignézett magán. A fehér felsője átázott ugyan, de a feszes farmerjára, és a divatos bokacsizmájára nem jutott az italomból.

Rám nézett elgondolkozva, fontolgatva, hogy eleget adjon- e az éljenző tömeg elvárásának.

Én szelíden megráztam a fejem. Nem szeretek verekedni, de meg tudom védeni magam. Őszintén? A szobában még a legizmosabb focistákat is laposra verném. Értek hozzá.

Ő felvonta a fél szemöldökét. Nem értette, miért utasítom el a verekedés lehetőségét.

Ő is megrázta a fejét, majd felkiáltott.

- Vizespóló verseeeeny! – a társaság egyből megfeledkezve az iménti csetepatéról, felé fordult, és az asztalra emelte. Sorra csatlakoztak mellé a felvágós lányok. De ők nyomába sem értek Ana- nak, akárhogy próbálkoztak „menők” lenni.

Mindenki csak rá figyelt.

Na mindegy. Legalább nem kerültem bajba.

Szóval azt hittem, ennyivel megúszom az estét.

Tévedtem.

Olyan hajnali öt körül, mikor indultam hazafelé, megláttam Rebeccah- t. Döbbent arcot vágott, és a bejárat felé tekintett. Kíváncsian követtem tekintetét. Az ajtóban három fiú állt. Egy sötét bőrű, egy göndör barna hajú, és egy szőke. Automatikusan a szőkére fókuszáltam. Háttal állt, de felismertem.

Niall!

És ott van vele Harry és Zayn!

Mikor megfordult, és arca láthatóvá vált, beigazolódott sejtésem személyéről. Az a kék szem, a kedves arc!

Elmosolyodott. Arra fordultam, amerre ő is.

Rá mosolygott.

Nane! Ez nem lehet! Miért pont ő? Vele nem tudok versenybe szállni!

Miközben én fejben lejátszottam egy Beccah vs. Ronnie párharcot, addig Niall elindult.

Tíz centire a lány előtt állt meg, aki lefagyva figyelte. Mint valami régről ismert barátot, Niall szívélyesen megölelte. Beccah először csak állt, majd viszonozta az ölelést, végül elnevette magát.

Ez elég volt. Hátra arc, elindultam a mosdó felé. Hisztérikusan téptem fel az ajtót. Megmostam az arcom, majd hitetlenkedve meredtem magamra a tükörben.

Ez elképesztő! Olyan… döbbenetes egybeesés lehet.

Újra kentem a szájfényem, és kiléptem a helyiségből.

Úgy döntöttem nem érdekel.

Na persze. Mintha ezt el lehetne dönteni… de nem! Nem érdekel! Jól fogom érezni magam!

Felkaptam egy poharat, és egy szuszra kiittam, majd belevetettem magam a táncoló, őrjöngő tömegbe.

Kinyitom a szemem. A nap már egész magasan van, sugarai sziporkázóan fénylenek át a hamarosan sárguló falevelek között.

Felállok, és sétálni készülök. A zöldellő gyepre tévedem, ahol a harmat összevizezi bokámat. Leveszem a szandálom, a hideg vízcseppek könyörtelenül simulnak hozzá mezítelen talpamhoz. Ez segít felébredni egy kicsit.

Pár perc után visszabotorkálok a padomhoz, és újra befészkelem magam, hogy kényelmesen ülhessek merengés közben.

Táncoltam, és táncoltam, magamból kikelve, mintha ez lenne az utolsó estém. Már épp kezdtem jól érezni magam, mikor újra megpillantottam őket. Szitkozódva álltam tovább, hiszen most már nem tudtam más felé nézni. Próbáltam ugyan, de véletlenül (véletlenül?) mindig feléjük tévedt tekintetem.

Ott álltak ők, egymásba karolva, kizárva a külvilágot, egymásba feledkezve. Ott álltak, csókolózva. Megelégeltem, és eljöttem.

Szemöldököm ráncolva róttam az utcákat, és próbáltam rájönni, merre járok. Egyik hely sem volt ismerős. Mentem, és mentem, addig is elterelve a figyelmemet. Nem sikerült hazatalálnom. De ráakadtam a parkra, így arra vettem az irányt. Nem ismertem fel, merre vagyok, a park melyik részén, így leültem egy padra, arra gondolván, ha kitisztul a fejem, majd haza találok.

Hát igen. Így kerültem ide. És most itt ülök, egyedül, eltántoríthatatlanul birtokolva a padot.

A nap már magasan jár, sugaraival kedvesen melengeti felé fordított arcomat, és az éjszaka alatt átfagyott végtagjaimat. Az órámra nézek. Fél nyolc. Már huszonnégy órája ébren vagyok. De nem érzem magam álmosnak. Dúl bennem az adrenalin a dühtől és a féltékenységtől.

Nem akarok hazamenni, annak ellenére, hogy kitisztult a fejem. Nem akarok felállni, és elindulni, mert akkor minden visszatér a rendes kerékvágásba, és úgy kell tennem, mintha ez az egész meg sem történt volna. És úgy teszek majd, egészen addig, míg én magam is hinni nem kezdek majd benne. És akkor ez az este nem lesz más, mint furcsa, csavaros, véletlenekkel teli álom.

De legbelül, mélyen, ezt szeretném, nem? Hogy még az emléke is törlődjön a fejemből, és ne kísértsen a kép, ahogy mást csókol.

Igen. Ezt szeretném. De nem tehetek úgy, mintha nem történt volna meg, mert igenis megtörtént! Nem hazudhatok magamnak!

Ezt is leküzdöm majd valahogy, ahogy a többi akadályt is leküzdöttem.

Ösztönösen rövid hajamba túrtam, ahogy a fáradságos munkára gondoltam, amit a felejtés fog jelenteni.

Mára ez a mozdulat rutinossá vált. Örülök, hogy van hajam, és kihasználom minden vele járó előnyös adottságot. Még ha olyan jelentéktelen is, mint ez a kis mozdulat, nekem sokat jelent.

Próbálom kiüríteni a fejem, hogy még csak ne is gondoljak arra a potenciális lehetőségre, hogy megkeressem őt. Nem lehet! Csak újabb csalódás érne. Biztos kedves lenne. Na és? Szerintem ő mindenkivel kedves.

Lehet, hogy emlékezne rám. És ha nem? Csalódás.

És ha igen? Majd megölel, megkérdezi, hogy vagyok, aztán megy a dolgára. Csalódás.

Lehet, hogy meg sem találnám, és csak feleslegesen reménykednék a találkozásban. Csalódás.

De most éppen mit is csinálok? Ezen gondolkodom, pedig pont, hogy próbálom nem ezt tenni!

Hahh, megőrülök.

Megőrülök tőle.

Megőrjít.

De a következő másodpercben meg szűnik létezni a gond azzal kapcsolatban, hogy megkeressem- e.

Ugyanis éppen arra sétál.

Basszus, mit tegyek?! Csinálhatnék úgy, mintha észre sem venném. De az bunkóság. Felállhatnék, és elindulhatnék a másik irányba. Igen! Ezt fogom tenni!

De akkor miért nem ezt teszem? Miért lépkedek felé mosolyogva? Hé, te láb! Állj már meg! De már késő. Ott állok előtte, mint egy idióta, bárgyún mosolyogva.

Hülye én. De mindegy. Utánam az özönvíz!

- Szia! – köszönök. Úgy néz rám, mint aki nem látott még fehér embert. Na tessék, zavarba hozott! – szóval… tudod Niall, mi már találkoztunk egyszer… - makogok égő fejjel. Hová tűnt az a lány, aki bepofázott Statowski- nak? Most, mikor szükségem lenne a bátorságára, hol a fenében bujkál?!

- Öhm, bocsi, hogy nem ismerlek fel, csak tudod, elég sokakkal találkozom naponta, és… – magyaráz esetlenül, és látom rajta, hogy a legkevésbé sincs kedve egy hülye, másnapos rajongóval csevegni hajnali fél nyolckor.

- Persze, gondoltam, csak… mindegy is – fordultam volna el, de visszatartott.

- Ne menj el! Ritkán van alkalmam többször találkozni ugyanazzal a személlyel. Mesélj, mikor találkoztunk? – kérdezte kedvesen. Na, mit mondtam? Kedves. Viszont süt róla, hogy csak azért aranyos, mert nem akarja megbántani egy rajongóját. De azért válaszolok.

- Még 2011- ben, egy rákos gyerekeknek fenntartott intézetben. Ronnie vagyok – nyújtottam kezem.

Bénultan meredt rám, és szinte hallottam a koppanást, ahogy álla földet ért. Alig hitt a szemének. Viszonozta a kézfogást, és motyogott valamit arról, hogy ez a hely varázslatos, és hogy ilyen nem létezik, meg hogy micsoda véletlen. Ezekre nem reagáltam, mert úgy tűnt, csak hangosan gondolkodik.

- Rég láttalak. Hogy vagy?

- Öhm… jól. Itt állok, egészségesen. És azt hiszem, amennyire lehetséges, meggyógyultam.

- Ennek örülök – mosolygott édesen. – És hogy kerülsz ide? Itt jársz egyetemre?

- Aha – válaszoltam értelmesen. És ezzel ki is fogytam a beszédtémából. Ne már! Évekig nem találkozok vele, aztán nem tudunk miről dumálni?

- És hogy van a barátnőd? – kutatott újabb téma után.

- Látom megmaradt az érzéked a kínos témaválasztások kapcsán – nevettem.

- Miért? – kérdezte döbbenten. Sejtette a válaszom…

- Tudod… még aznap este, mikor eljöttetek hozzánk… hát. Szóval ő… meghalt – suttogtam az utolsó szót.

- Úristen! Nagyon sajnálom!

- Igen. Mindenki ezt mondja – rugdostam a kavicsokat lábammal, miközben a földet fixíroztam.

Kínos csend. Végre egyszer találkozunk, és erre nem tudok mit mondani neki! Szörnyű. Éppen azon gondolkozom, hogy milyen magyarázattal léphetnék le, mikor megszólal.

- Lenne kedved beszélgetni? Leülhetünk a padra – mutatott helyem felé.

- Persze! – egyeztem bele mosolyogva.

Helyet foglaltunk, majd dumálni kezdtünk. Természetesen a zene volt az első témánk.

- Maradtam Linkin Park, Green Day, és Depeche Mode rajongó, viszont az Imagine Dragons- t is nagyon szeretem, és Ed Sheeran- t. Tudom, ő kicsit kilóg a sorból, de imádom a dalszövegeit! – mondtam, mikor a zenei ízlésemről kérdezett. Azt persze nem említettem, hogy a látogatásuk óta directioner lettem. Olyan furán hangzott volna…

- Hát, nem sokat változtál! – mosolygott.

- És? Neked hogy telt az utóbbi pár éved? Biztosan izgalmas az életed! Mesélj, merre jártál?

- Hú, beutaztam az egész világot. És imádom a karrierem. Fantasztikus! – áradozott felvillanyozottan.

- Képzelem! – bólogattam vigyorogva.

- És hogy kerülsz ide? Nem jogász szerettél volna lenni? Ez egy mérnöki suli – húzta fel a fél szemöldökét. Hogy csinálja? Nekem nem megy… És egyáltalán hogyhogy emlékezik arra, hogy ezt mondtam? Ez az egész helyzet olyan irreális, mint egy álom. Akármikor kiderülhet, hogy csak képzelődöm.

- De, úgy volt. Viszont az álmok néha változnak. Rájöttem, hogy szeretnék maradandót alkotni, és arra gondoltam, miért ne az építészet legyen az?

- Értem. De a többi álmod, a könyvírás és az utazás, még megmaradtak? – érdeklődött, én pedig egyre jobban elcsodálkoztam.

- Te tényleg emlékszel ezekre? – tátottam a számat.

- Aha… - sütötte le a szemét.

- Király… - nyögtem, és elvörösödve én is leszegtem a fejem. A szituáció olyan álomszerű, hogy muszáj megcsípnem magam.

De nem, nem álmodom. Az alsó ajkamba harapok, hogy visszafojtsam a sziszegésem, amit a csípés fájdalma okozott.

Így ültünk a padon, míg meg nem szólaltam.

- Figyelj, nekem át kéne öltöznöm. Elég rég ebben a ruhában vagyok. Meg akkor már le is tusolnék. Mit szólnál ahhoz, hogy itt találkozunk fél óra múlva? Akkor tudnánk még beszélgetni. – ajánlottam, és teljes szívemmel reménykedtem, hogy elfogadja, és nem néz erőszakosnak azért, mert mindenképp maradni szeretnék vele.

- Jó ötlet, nekem sem ártana átöltözni – nézett végig magán. – De legyen inkább háromnegyed óra, és akkor hozok kávét is – mosolygott. Milyen édes mosolya van!

- Remek! – álltam fel. – Akkor háromnegyed óra múlva itt – intettem és elindultam.

Nem nézetem hátra. Nem mertem. Attól féltem, hogy ha visszanézek, nem látok majd senkit, és hogy bebizonyosodik: az egészet csak képzeltem, és nem volt több egy álomnál, egy rossz viccnél.

Szórakozottan lépkedtem hazafelé. A kolesz szobában nem volt senki, gondolom nem itthon éjszakáznak a lakótársaim. A szekrényemhez siettem, kikaptam pár ruhát, és bevittem őket a parányi fürdőbe. Levetkőztem, és beálltam a zuhany alá. Megnyitottam a csapot, és először hideg vizet folyattam magamra, hogy kicsit éberebb legyek. A hideg víz egyébként is segít a gondolkodásban.

Most is ez történt. A gondosan háttérbe szorított gondolataim a mai napról előre törtek, és letámadtak. Nem tehettem mást, hát rágódtam rajtuk.

Niall- re gondoltam, és arra, hogy itt lehetőség, amire eddig vágytam. Találkoztam vele, beszéltem vele, együtt kávézunk majd. Talán kicsit megismerhetem. Itt a lehetőség, csak rajtam múlik, hogy élek- e vele.

Aztán arra gondoltam, hogy valóban erre vágytam- e. Évekig úgy gondoltam, hogy köztünk több is lehetne. Évekig követtem a karrierjét, a tweetcam- jeit. A követést nem úgy értem, hogy őrült rajongóként minden koncertre elmentem. Közel sem. Csak csendben, tisztes távolból.

De még ez is elég volt, hogy megkedveljem azt, akit láttatni enged a világnak: azt aki a színpadon énekel, aki hülyéskedik, aki sokat eszik. De mindig is szerettem volna megismerni közelről. Nem a nagy Niall Horan- t, hanem azt a szerény srácot, akivel olyan régen megismerkedtem. Aki kedves, zavarba jön, mosolyog, őszinte, és nem tud témát választani.

Furán hangozhat. Olyan tipikus őrült rajongósan. De én nyíltan állítom, hogy nem vagyok őrült. Bár az őrültek sem tudják magukról, hogy őrültek, nem?

Mindegy. Egy a lényeg.

Szerelmes voltam belé.

Legalábbis egészen addig, míg be nem álltam a zuhany alá, ezt hittem. De most elbizonytalanodtam. Tényleg szeretem? Lehetséges egyáltalán szeretni valakit, akivel csak egyszer találkoztál, és maximum egy órát beszélgettetek? Nos bizonyára lehetséges. De most, hogy a zuhanyrózsa szüntelen szórja rám a hideg vízcseppeket, átgondoltam. Mikor rádöbbentem az igazságra, tehetetlenül engedtem meg a meleg vizet és átdörzsöltem magam. Jó érzés volt felmelegedni, ám akkor, ott ez érdekelt a legkevésbé.

Dühösen megráztam a fejem, mikor rájöttem: évekig becsaptam magam!

Azt hittem, szerelmes vagyok egy fiúba. De eközben abba a gondolatba, abba az elérhetetlennek tűnő eszménybe voltam szerelmes, hogy lehetnék szerelmes.

Értelmetlen voltam? Hát lehet… de ez így van, másképp nem lehet leírni. Ha bonyolultnak is tűnik, jogosan van így. Ugyanis az élet és a szerelem bonyolult.

Tehát nem vagyok szerelmes Niall- be. Nos, ezt jó tudni. Főleg, hogy most fogok vele találkozni.

Jajj, tényleg, sietnem kell!

Elzártam a vizet, kiléptem a tusolóból, és öltözködni kezdtem. Jó kedvem volt, így a szokásos fekete ruháim helyett színesen öltöztem fel. Visszamentem a szobánkba, és felkaptam a bokacsizmám, majd szempillaspirál, telefon a zsebbe, és indulás.

Kapkodva szedtem a lábam a park felé, ahol már vártam rám.

- Üdv újra! – köszöntem.

- Szia – viszonozta, és kezembe nyomott egy papírpoharat, tele finom, friss, gőzölgő kávéval.

Leültünk a padra, és beszélgettünk. Mindenféle lényegtelen dolog szóba jött, mígnem ránéztem az órámra, ami tíz órát mutatott. Már másfél órája beszélgettünk! Hogy szalad az idő! És mennyit nevettünk ez alatt a rövid idő alatt!

Most, hogy elbeszélgettem vele, rájöttem, hogy sokkal kedvesebb és viccesebb, mint gondoltam. És ezt most már elfogultság nélkül mondom.

Valamit nem tudtam magamban tartani.

- Én ide járok suliba. Ezt már tisztáztuk. De te hogy kerülsz ide?

- Hát… - jött zavarba – egy régi barátomat látogattam meg. Éppen erre jártunk, úgyhogy gondoltam beugrom.

- És ez a régi barát… ő lenne Rebeccah Hamilton? – kérdeztem, és próbáltam elrejteni, hogy mennyire frusztrál a helyzet.

- Aha – válaszolta lazán. Hm. Érdekes.

Ez után fezsült csönd keletkezett, és egy percig egyikünk sem szólalt meg. Nem tudtam mit mondhatnék, de ez így baromi kínos volt. Már éppen azon voltam, hogy felpattanok, és elrohanok szégyenemben, annyira idegesített a helyzet.

De ekkor rolleren gurulva arra jött egy srác, boxerben, nagy, bokáig érő bundában, szivecske alakú napszemüvegben, és nyuszifülekben, miközben selypítve azt ordibálta, hogy szarpapír. Valahogy így hangzott:

- Szajpapííí, szajpapííí! – igen, van, akinek több idő kell a kijózanodáshoz.

Természetesen nem tudtuk megállni röhögés nélkül. Először csak ezen röhögtünk, aztán mikor már abbahagytam volna a kacagást, észrevettem, hogy Niall milyen röhejesen nevet. Na erre újra rákezdtem, miközben vigyorogva mutogattam rá. Annyira vicces volt, hogy véletlenül röfögtem egyet. Erre fél másodpercig csend lett, majd mindkettőnkből egyszerre tört elő a hahotázás.

Kicsit fáradtak voltunk, nem? De.

Mikor abbahagytuk, valahogy más volt a légkör. Már nem az az „újra találkozott ismerősök vagyunk” feeling volt, hanem olyan „régi barátok vagyunk” féle.

Ennek borzalmasan örültem, és sikerült kicsit közvetlenebbnek lennem. Minden gátlásom feloldódott, megnyíltam. Így még jobban el tudtunk beszélgetni, egyre jobban éreztem magam vele. El is felejtettem, hogyan néztem rá régebben. Már csak barát volt a szememben. És azt hiszem, ez így jó.

Éppen azon nevettünk, hogy a bundás srác mekkorát zakózott a fűben, mikor megcsörrent a telefonja.

Ő meglepetten rezzent össze, és furcsállva halászta elő a mobilját. Mintha elkalandozott volna, mintha csak most döbbenne rá, hogy itt van a külvilág is rajtunk kívül.

Nem láttam az egész nevet, mert zavartan elkapta, és motyogott valami „bocsi, de ezt fel kell vennem…” félét. De azt láttam, hogy B betűvel kezdődött. Beccah, ehhez nem fér kétség.

És legnagyobb meglepetésemre nem voltam féltékeny. Nem akartam kiverni a kezéből a készüléket, és addig taposni, amíg darabjaira nem hullik. Nem akartam Rebeccah- t egy alternatív világegyetembe száműzni. Nem zavart.

Hahh, feladom. Nem tudok kiigazodni magamon. Egyszer így, másszor úgy. Borzasztó! Ma legalább ezerszer változott a hangulatom, a világképem, és az emberekről alkotott véleményem. Kiábrándítóan kiismerhetetlen vagyok.

Felvette, és beleszólt.

- Szia – mondta, és egyből elvörösödött. Még ez sem zavart! Komolyan! Érthetetlen.

- Szia. Itt vagy még a kampuszban? – hallottam haloványan a vonal másik végéről.

- Igen – válaszolt.

- És maradsz is? – kérdezte reménykedve.

- Igen, még pár napot.

- Remek! Akkor találkozhatunk még? – tudakolta bizonytalanul.

- Persze! – válaszolta a szőke lelkesen. Na jó, ez már kicsit zavart, de közel sem féltékenységi szinten.

- Szuper. Akkor, majd hívj.

- Mindenképp – köszönt el, majd letette. – Rebeccah volt az – fordult felém mosolyogva.

- Értem – bólogattam megértően, és igazán mulattatott, hogy ennyire oda van azért a szipirtyóért. Azért a tökéletes szipirnyóért…

Még dumáltunk egy jó fél órát, aztán ebédeltünk. Majd sétáltunk, és visszatelepedtünk a padunkra.

Az egész délutánt együtt töltöttük, és egészen jól megismertük egymást. Mindketten megnyíltunk, és az értelmetlen témák között néha felbukkant egy-egy komolyabb is: mint a sztárság rossz oldala, és az élet nehézségei kigyógyult rákosként. Egyszer csak felkaptam a fejem, és döbbenten közöltem, hogy sötétedik.

Ő hitetlenkedve fordult körbe, és csodálkozva helyeselt.

Szedelőzködni kezdtünk, mert mindkettőnknek mennie kellett. Telefonszámot cseréltünk, elbúcsúztunk, aztán… Megölelt. Ennél kicsit elbizonytalanodtam, majd szorosan visszaöleltem. Mélyet szívtam illatából. Fű és nap illata volt. Vonzott, ám nem ejtett rabul. Már nem úgy néztem rá.

Már csak egy barát volt.

Elköszöntem tőle, és boldogan, andalogva lépkedtem haza.

Csak arra gondoltam, hogy új barátra leltem, miközben elsétáltam a naplementében.

Díj!!! :))

A fejezet nem sokára várható lesz, de addig...:))

Köszönöm a díjat Dodó–nak! <3

Szabályok:

- Írj magadról 11 dolgot!

- Válaszolj 11 kérdésre!

- Írj 11 kérdést!

- Küld tovább 11 blognak!

1. Magamról 11 dolog:

1. Az új kedvenc számom a Rdioactive az Imagine Dragons- től.

2. Lehet, hogy utálni fogtok ezért, de szeretem Taylor Swift –et. Nagyon jó hangja van, tehetséges, és szép! Hamarabb megszerettem, minthogy felfedezték volna a 1D- t. Nem fogom megutálni mások hisztije miatt.

3. Töménytelen mennyiségű könyvet olvasok.

4. Csütörtökön jöttem haza Svájcból. Imádtam! :3

5. Álmom, hogy legalább hat nyelvet beszéljek, körbeutazzam a világot, külföldön éljek, és hogy kiadják a könyveimet. Merthogy szeretnék könyveket írni, persze csak munka mellett.

6. Legnagyobb sajnálatomra nem tudok jól festeni. És az iskolában olyan szakra vagyok beosztva, hogy nem is fogom megtanulni…

7. Ha Niall megjelenne az ajtómban, hogy: „Hozzám jössz feleségül?”, igent mondanék. Ha a többiek állítanának be, szimplán kiröhögném őket, és hozzájuk vágnék egy párnát.

8.Szomorú vagyok, hogy vége az SzJG- nek.

9. Imádom a matekot! És elég jó is vagyok benne…

10. A kedvenc képregény rajzolóm Art Spiegelman. Imádom a Maus –t.

11. Nem tudok többet írni...

2. Válaszok:

Hány éves vagy? 

15.

Mi a véleményed a pletykákról?

Kellemetlenek tudnak lenni, de nélkülük unalmas lenne az életünk.

Sok barátod van?

Pont elég.

Tudsz titkot tartani?

Mindennél jobban.

Mik a kedvenc sorozataid?

Vámpírnaplók, How I Met Your Mom, Gossip Girl, Pretty Little Liars, Mentalista, Dr. Csont, Castle, Las Vegas.

Ha rosszat mondanak rád, az bánt téged vagy elengeded a füled mellett?

Attól függ, ki mondja.

Muffin vagy palacsinta?

Palacsinta. Egyértelmű.

Könyv vagy blog?

Könyv.

Mi a kedvenc blogod?

http://iwannasaveyou1d.blogspot.hu/

Mi ad ihletet?

Változó. De leginkább a buszozás, és a rossz élmények.

Ez hanyadik díjad?

Nekem a harmadik, de ennek a blognak az első.:D

3. A kérdéseim:

Nem írok kérdést, mert nem tudom kinek küldeni a díjat. Akinek az írását szeretem, annak már küldtem.

Újra és újra köszönöm Dorina. <3

2. Fejezet - Rebeccah

Ezt a fejezet azok részére szól, akik már voltak „csak” a másodikak… <3 xx Gréti 

Forever In My Heart

2012. Augusztus 24., Péntek

Éppen a telefonomat nyomogattam untomban, mikor meghallottam azt a bizonyos hangot.

- Mondtam, hogy a csomagoknál várj! Ezt mind egyedül kellett elhoznom idáig! – magyarázta dühödten, fagyos hangján, nem kevés éllel, de egy csipetnyi örömmel fűszerezve.

- Én is örülök, hogy látlak – feleltem gúnyosan, majd elmosolyodtam, és nyakába vetettem magam, amit hagyott is, de csupán három másodpercig, utána eltolt magától egy „Jól van, elég lesz! Még meglát valaki!” -vel.

Nevetve vettem el az egyik rózsaszín bőröndjét, és a kocsim felé indultunk. Az úton beszélgetni kezdtünk.

- Olyan jó, hogy végre megjöttél. Nem is hinnéd, milyen unalmas volt nélküled a nyaram.

- De. Képzelem – forgatta szemét. Legyintettem, és tovább beszéltem hozzá.

- És? Milyen volt Olaszország? Milyen Európa? Még sosem jártam ott. Mesélj! – na ez már jobban tetszett neki. Ha magáról beszélhet, az mindig örömet okoz neki. Rengeteget mesélt a nyaráról, a tengerpartról, a napsütésről, az olasz fiúkról, satöbbi. Én elmélyülten hallgattam vezetés közben, míg meg nem érkeztünk az egyetemig.

Boldogan pattantam ki az autóból, és jobb karommal az épületek tömegére mutattam.

- Íme, ez itt a Princeton!

- Aha – hümmögött. Körülnézett, majd feltette az orrára a napszemüvegét.

- Tudod, nem emlékszem, mikor is köszönted meg, hogy apám téged is bejuttatott ide a közepes bizonyítványod ellenére – incselkedtem, de a válaszán még én is meghökkentem.

- Vajon miért nem emlékszel? – kérdezte értetlenséget színlelve a hangjában. Nem láttam, de száz százalék, hogy forgatta a szemét.

- Nem rég volt a szülinapom. Egy sms- be tudod, még senki sem halt bele.

- Minek kockáztatni?

- Piercingem van.

- Ja. Láttam – fintorgott.

- Kérdeztelek a nyaradról. Te nem kérdezel az enyémről?

- Mit érdekel az engem? – nevetett őszintén.

- Hm. Nem változtál – mondtam, de nem figyelt rám, csak a parkot fürkészte. Elé léptem, hogy ne tudjon nem rám nézni.

- Mi van? – kérdezte gorombán.

- Te nem változtál, de én igen. A nyáron megtanultam egyet, s mást. Történtek velem rossz dolgok, amikről nem tudsz. És ezentúl nem tűröm ezt. Viselkedhetsz lekezelően, de tudd, hogy hol a határ, világos? – mondtam hirtelen jött bátorsággal. Tökéletes szemöldökét hitetlenül húzta fel, majd egy „chh...” után szánakozó tekintettel levette szemüvegét, és rám meredt.

Kirázott a hideg.

Ettől a szempártól mindenkinek felfordul a gyomra. Na nem azért, mert csúnya. Ellenkezőleg. Neki van a világon a legszebb írisze. De ha rád néz – ami ritka jelenség –, úgy érzed, kár volt megszületned. Olyan kék, mintha… farkasok nevelték volna (?). Hozzá teszem, nem lepődnék meg. Olyan fagyos kék, hogy, már ha meglátod, libabőrös leszel. Ráadásként ehhez csatlakzik jeges modora és rideg hangja. Szerencsétlen párosítás.

Mikor már eléggé az arcomba mászott ahhoz, hogy ne merjek levegőt venni, megszólalt.

- Drága, drága Beccah. Ki a legjobb barátnőd? – kérdezte negédesen. Remegett a térdem.

- Te, Ana – válaszoltam fojtott hangon.

- És ki akarja, hogy ez így is maradjon?

- Én? – bizonytalankodtam.

- Hát persze, hogy te. No meg egy pöppet én is. Hol máshol találnék még egy olyan lányt, aki majdnem olyan szép, mint én, és jól mutat mellettem? – mosolygott és kezével az állam alá nyúlt. Na ez sok volt. A fizikai érintkezés nagyon nem kellett. Valahol itt telt be a pohár.

Vérfagyasztóan felnevettem.

Erre nem számított. Arca megkövült, tökéletes ajkával mérgesen csücsörített.

- Idefigyelj – kezdtem, és kiszabadítottam magam karmai közül. Nos, ezen a kezdésen igencsak meglepődött. Valami olyasmi volt az arcára írva, hogy: hogy mer így beszélni, velem? Folytattam. – Ez itt nem a gimnázium. Itt nem te vagy a királynő. Állíts le magad, de nagyon gyorsan.

- Még nem vagyok királynő – remegett meg. Hö! Ezzel a királynős cuccal betaláltam.

- És elárulod, hogy leszel az? – kérdeztem lenézően, és tudtam, hogy a tűzzel játszom. Idegesen túrt hajába.

- Hát jó – körbenézett. A park közepén a többi diák között egy csapat srác amerikai focizott. Látszott, hogy ők az uralkodó banda a kampuszban. Hah, pedig azt hittem az anarchikus rendszert a gimiben hagytuk.

Menő ruhájuk, és gondosan belőtt hajuk volt. Nem csodálkoznék, ha még manikűröztetve is lennének. Brrr, pöcsköröm. Hm, lehet, hogy kicsit túl sok Így jártam anyátokkal- t nézek.

És hogy mindez miért kell ahhoz, hogy összesarazzák magukat? Ne kérdezzétek. Ez olyan metroszexuális dolog. A hiúsággal függ össze.

Míg ezen gondolkoztam, Ana akcióba lendült, és a fiúk felé tartott.

Csípőjét riszálva sétált, és pár méterre tőlük oda kiáltott.

- Hé fiúk, beszállhatok?

- Bocsi, de tudod… Itt valószínűleg tönkremehet a ruhácskád és hasonlók. Ez a férfiak sportja – válaszolt kicsinyesen az egyik.

- Hm. Majd meglátjuk – felelte Ana, és kikapta a srác kezéből a labdát, majd a legmesszebb lévő játékosra fordította tekintetét, célzott, lőtt.

A tojásdad labda süvített a levegőben, majd pontosan a fiú kezében landolt. A többiek elismerően, néhol meglepetten nézték barátnőm.

- Meggondoltam magam. Játszhatsz – mondta az előbbi felszólaló. – Stip-stop, az én csapatomban lesz! – nevetett a többire. Azok visszanevettek. Én meg magamban: héj! Ez nem is volt vicces! – Hogy hívnak?

- Ana Statowski – igen, elég fura neve van. Az apja valahonnét Ukrajna felől jött Amerikába.

- Gólya vagy?

- Igen.

- Alig várom az avatást – kacsintott a srác Ana- ra, majd odaszólt a haverjának, hogy dobja a labdád, és játszani kezdtek.

Na remek. Én magam indítottam el Ana népszerűségi lavináját. Megint kezdi. Először az oviban lenyúlta a babáimat, majd általánosban elvette a pasimat és a helyemet a menzán, aztán a gimiben elorozta a főszerepet a sulidarabban, és lecsapta a kezemről a pompon csapatkapitányságot.

Most meg ez. Ez az egyetem az én álmom. Ezt nem engedhetem.

Viszont nem szegülhetek ellene. Tönkre tenné az életem. Mondjuk, kirúgathatnám. De nem. Az nem az én stílusom. Túl jó vagyok hozzá. Lelkiismeret furdalásom lenne tőle. És bár úgy viselkedik velem, mint egy ronggyal, ő a legjobb barátnőm. És ezért szeretem.

És azt hiszem ő is engem.

Egy kicsit.

Remélem.

Megkértem az egyik lányt, aki mellettünk lakik, hogy segítsen felvinni a szobatársam cuccait. Az utolsó táskáért mentem, és egy röpke pillantást még vetettem Ana- ra, aki kecsesen játszotta ezt a nagy, mamlasz játékot. Hogy csinálja? Hogy lehet valaki ennyire tökéletes?

Vörös arccal csaptam be a kocsiajtót, és a kollégiumba siettem. Este évnyitó buli lesz. Ideje készülődni. Kezdetét veszi az egyetemista, felnőtt élet. Más szóval: igyunk, amennyi belénk fér!

Felöltöztem. Nem vittem túlzásba. Virágos szoknya, fekete felső, és egy burgundi színű kardigán, mert bár augusztus van, de azért este lehűl a levegő.

Épp a parfümömet fújtam magamra, mikor Ana beállított a szobába, csupa sarasan.

- Hello, Iszapszörny asszonyság. Hogy telt a délutánod?

- Unalmasan. Utálom a focit – sóhaj. – Kár, hogy ilyen jó vagyok benne.

- Jah. Hú, de sajnállak.

- Rendben. Nem tudom honnan jött ez a feleselés, de kezdesz kiborítani. Eddig semmi bajod nem volt.

- De. De, igen volt, csak nem mondtam – rám nézett, és a szemével azt üzente, hogy hát akkor hajrá, mondd el most. Belekezdtem. – Mindent elvettél előlem, amiért nekem meg kellett harcolnom. A fiúkat, a sulidarabot, a pompon kapitányságot. Mindent. Aztán tavasz végén fogtad magad, és leléptél vakációzni Európába. Nem írtál, nem kerestél, nem válaszoltál az üzenetekre és nem hívtál vissza. Csupán egy hete kaptam egy e-mailt, hogy mikor várjalak a reptéren. Ennyi. Egyedül maradtam. Pont most – éreztem, ahogy lesírom a szemfestékem. – Tudod a nyáron… a nyáron…

És csak zokogtam, zokogtam.

És azért neki sincs kőből a szíve. Odajött, átölelt.

Egy fájdalmas sóhaj után megszólalt.

- Sajnálom. De el kellett mennem – magyarázkodott. – Elmondod, mi történt a nyáron?

- Hát – szipogtam –, azzal kezdődött, hogy apám megcsalta anyámat. Aztán… aztán… - a torkom kapart. Nem bírtam végig mondani. Inkább suttogtam, mintha ettől kevésbé lenne szörnyű a mondanivalóm. – Anyu… öngyilkos lett – az engem ölelő kar megmerevedett. Ez neki is sok volt. – És… és nem bírtam a nyomást. Az apám tehet róla, hogy meghalt. Csakis ő. És nem bírtam… nem ment. Újra akartam látni őt. Úgy hiányzott – suttogtam még mindig. A könnyeim úgy jöttek, hogy azt hittem, sosem fogynak el. A nyáron jó párszor kíséreltem meg elfogyasztani az éves könny-adagomat. Nem sikerült. Folytattam, bár már csak ismételgettem önmagam. – Úgy hiányzott, szükségem volt rá. Látni akartam…

Felfogta szavaim értelmét. Megragadta a karom, és felhúzta kardigánom ujját. Egy tucat karkötő sorakozott rajta, éppen a rejtegetés miatt. Félretolta az ékszereket, és ott virított a fehér vonal, éppen a kékellő ereim felett.

- Istenem, kicsikém – motyogta, majd ő is sírni kezdett.

Együtt pityeregtünk hát az ágyamon, míg be nem sötétedett. Megkérdezte, hogy el akarok- e menni arra a bulira. Mondtam, hogy persze, nem áll meg az élet. Erre büszkén bólintott, és elment letusolni, mert rászóltam, hogy ne sarazza össze az ágyam, én még aludni szeretnék ezen. Míg zuhanyozott újracsináltam a sminkem. Kijött, majd felöltözött, a szokásos, felvágós, sokat sejtető stílusában, és indultunk is.

Út közben halkan beszélgettünk arról, hogy milyen intézetbe kerültem, és hogy mennyire unatkoztam. Ő megígérte, hogy soha többé nem hagy el, és hogy igyekezni fog a legjobbat nyújtani barátként. Ez volt a… negyedik alkalom, hogy kedves volt, és a második, hogy mélyen beszélgettünk.

- Figyelj – állított meg a bejáratnál. – Sajnálom, hogy nem voltam itt, és nem védtelek meg. Te is végig mellettem voltál mikor anyu meghalt. Én viszont magadra hagytalak. Soha többé nem követem el ezt a hibát. Én felnövök hozzád, igazi legjobb barátnőd leszek. Hiszen, már felnőttek lettünk, nem igaz? Ideje úgy is viselkednem.

Válasz helyett megöleltem, aztán beléptünk az ajtón.

A bulinak erősen egyetemes beütése volt. Sokkal komolyabban tolják, mint a középiskolás házibulikban. Nevetve táncoltunk, felhajtottunk egy pár rövidet, és jól mulattunk. A mosdót keresve bolyongtam a házban, míg egy szobában meg nem hallottam két srác veszekedését. Nem érdekelt igazán, van saját életem, de azért utánam a vízözön alapon belehallgattam kicsit.

- Azt mondtad nem fognak felismerni. Azt mondtad „ne aggódj Niall, jó buli lesz. Egyetemista party, oh-je!” Erre mi van? Amint belépek a házba egy részeg tyúk a nyakamba veti magát, hogy vegyem feleségül, és hogy nyugodjak meg, nagy csípője van, ki fognak férni a gyerekeink. Érted te ezt?!

Eléggé nehezemre esett nem röhögni. Talán meg is tettem volna, ha meg nem hallom a következő beszélőt.

- Persze, megint Harry a hibás!

Mi van?! Harry és Niall… mekkora az esély rá, hogy két ilyen nevű barátpáros létezik a földön? Kevés.

- Igenis, te vagy a hibás. Én mondtam, hogy otthon kéne maradnunk a hotelban Liam- ékkel.

- És unatkoztunk volna? Annál még ez is jobb!

Az ajtó résnyire nyitva volt, hát bekukucskáltam. Tényleg ők azok. Wow! Megvontam a vállam, és minden mindegy mottóval beléptem a szobába.

- Na de fiúkák! Azért jöttünk, hogy jól érezzük magunkat. Nem?

- De! Én is ezt mondom! Ki is vagy te, széphölgy? – lépett közelebb hozzám Harry.

- Az, akit biztosan nem fogsz megdönteni – mosolyogtam rá. Niall felnevetett, mire rá néztem. – A szőkéket szeretem – vigyorodtam el, mire nyelt egyet.

Harry nem adta fel.

- Nincs véletlenül egy hasonlóan csinos barátnőd? – kérdezte reménykedve.

- De, van. És ha sikerül levenned a lábáról, megeszem a kalapom – feleltem gúnyosan.

- Csak figyelj. Hogy néz ki?

- Szőke, ijesztően kék szeme van, és napbarnított bőre. Megtalálod. Mindig a középpontban van.

- Szerezz egy kalapot – suttogta a fülembe, miközben elsétált mellettem, majd elhagyta a szobát.

- Hm. Egyedül maradtunk – emeltem szemem Niall- re.

- Öhm, igen. Izé. Niall vagyok – nyújtott kezet.

- Rebeccah. De a barátaimnak csak Beccah – fogtam meg kezét, és megráztam, majd odarántottam magamhoz a karjánál fogva. Ajkamba haraptam, majd közelíteni kezdtem felé. Először ellenkezett egy kicsit, de láttam rajta, hogy igazából nincs ellenvetése. Egy idő után ő is hevesen viszonozta minden mozdulatom. Bezártam az ajtót, majd újra felé fordultam.

*

Kipattantak a szemeim, és a mosdót kezdtem keresni. Szerencsére a szobának volt saját fürdője. Felrántottam az ajtót, és a wc- hez térdeltem, majd elkezdtem kiadni magamból a tegnapit.

Valaki hirtelen megjelent mögöttem, és felfogta a hajam.

Miután végeztem, felnéztem rá.

- Köszönöm Niall. És… - kezdtem, de nem tudtam, mit mondhatnék. Leültünk a kád szélére. Hirtelen folytattam. – Sajnálom, hogy letámadtalak. Nem tudom mi volt velem. Talán az italok tették. Pedig épp a nyáron fogadtam meg, hogy elhagyom ezt az énem.

- Nyugi. Nekem sem szokásom ez – sütötte le a szemét.

- De… én nem bántam meg – mondtam halkan.

Nem válaszolt.

Torkomat köszörülve felálltam, majd felöltöztem, begumiztam a hajam, és indulni készültem. Kínosan éreztem magam.

- Sajnálom – mondta, miközben a kilincsért nyúltam. Megállt a kezem.

- Mit?

- Hogy ilyen érzéketlen voltam veled.

Most én hallgattam. Mögém lépett, olyan közel volt, hogy csupasz nyakamon éreztem leheletét. Olyan aranyos. Kisfiús, és mégis férfias. Nem értem hogyan csinálja.

- Nos, érzéketlenség elfelejtve – már hogy ne lenne? Ha egyszer ilyen édes!

- Remek. Akkor egy ebéd együtt?

Gondolkodtam egy ideig.

- Sajnálom. Nem lehet. Elég bonyolult az életem egy pasi nélkül is.

- És baráti ebéd? – kérdezte reményvesztetten. Ökölbe szorítottam a kezem. Miért ilyen nehéz nemet mondani neki?

- Nem lehet – szűrtem fájdalmasan a fogaim között. - Még nem vagyok elég erős egy fiúhoz, és nem tudnék ellenállni neked.

Megfogta a kezem, mire összerezzentem.

- Este azt hittem, hogy csak egy csinos pofi vagy. De tévedtem. Minden kiejtett szóval egyre érzelmesebb éned feded fel – hm, ez azért elég fennkölt volt, nem?

- Kérlek – könyörögtem még mindig háttal. Közelebb lépett, másik kezével megfogta a derekam. – ne, ne, ne. Nem lehet – léptem el. A keze lecsúszott derekamról, de még mindig fogta a kezem. – Most kezdtem új életet. Nem dobhatom félre. Talán, ha máskor, máshol találkoztunk volna…

- Igen. Mindig ez a baj – suttogta ingerülten. – Az idő, és a hely.

- Tudod – fordultam felé mosolyt kényszerítve arcomra –, azért örökre megőrzöm ezt az estét, itt – mutattam fejemre.

- Inkább itt – vette ez kezem, és a mellkasomra helyezte. – A szívedben.

Elvigyorodtam.

- Ez nagyon, nagyon nyálas volt.

Nevetett.

- Meglehet – majd közel hajolt, és egy puszit nyomott a homlokomra. – Viszlát, Beccah.

- Viszlát, Niall – viszonoztam, majd kinyitottam az ajtót, és elmentem. Kiléptem az ajtón, és ezzel kiléptem az életéből.

De nem csak őt hagytam ott, hanem a régi önmagamat is. Elhatároztam, hogy mostantól én leszek a legjobb valamiben. Érett leszek, és évfolyam első.

Majdnem kiröhögtem saját magam. De nem. Komolyan fogom venni a célom, és magamat is. Ha én nem veszem komolyan magam, más miért tenné?

Így történt, hogy mikor beléptem aznap reggel a szobánkba, Ana egy új Rebbecah Hamilton- t látott.

1. Fejezet - Veronica

Ezt a fejezetet minden olyan embernek címzem, aki már veszített el olyan személyt, akit mérhetetlenül szeretett. <3 xx Gréti.

Wrong Time, Wrong Place

2011. Január 11., Péntek

Türelmetlenül doboltam a lábammal. Már fél órája itt kellene lenniük. Pedig tőlük többet vártam, azt hittem, nem olyanok, mint a többi híresség, vagy ha már szeretnek késni, legalább nem innen.

Körbenéztem. A kisebbek már nagyon nyűgösek voltak, az ágyhoz kötöttek kétségbeesetten meredtek az ajtóra. A mellettem ülő barátnőm éppen a kendőt igazgatta fején, bár mondtam neki, hogy tökéletesen fest, egy sötét pillantás után tovább babrálta a textilt. Hirtelen düh és megvetés futott végig rajtam. Itt ez a sok ember, csak rájuk várnak, és nem képesek idetolni azt a csinos kis pofájukat. A lányok – főleg a jobbom ülő – csak miattuk cicomázták ki magukat, és azoknak, akik az ágyakban fekszenek, ők adtak utolsó lendületet, de eljönni már nem képesek.

Valahol itt tartottam, mikor nyílt a duplaszárnyas csapóajtó. Öt fiú, és az intézetvezető lépett be. A lányok többsége ujjongott, néhányan talpra ugrottak, a fekvők tapsoltak, és sikítoztak, Morgan pedig önkívületében elfelejtett reagálni. Csak azért ülhetett az első sorban, mert a legnagyobb rajongója a bandának az épületben. Egyébként hátul kellene lennie, a fekvőbetegek között, de így kerekesszékben lehet mellettem. Már csak pár nap, esetleg hét, és… de nem. Ma este nincs és. Ezt az estét vele együtt fogom élvezni, hogy emlékezetes maradhasson.

Elszorult a torkom.

Az igazgatónő mondott valami elcsépelt köszönőbeszédet a jelenlétükért, majd leültek velünk szemben, és bemutatkoztak – mintha nem tudnánk kik ők –, végül dumálni kezdtek velünk.

A bal szélen ült Zayn, mellette Liam, majd Harry, Louis, és végül Niall.

Beszéltek, meg ökörködtek még egy darabig, de én nem igazán figyeltem. Azzal voltam elfoglalva, hogy Morgan- t néztem sunyin oldalra pillantva minden egyes másodpercben. Ő határtalan boldogsággal nézte a fiúkat, és csak mosolygott. Mikor az egyik poénon gyöngyözve elkacagta magát, kissé megnyugodtam, és én is tudtam figyelni.

Éppen arról beszéltek, hogy ha lenne egy kecskéjük, hogyan neveznék el. Hm, érdekfeszítő. Inkább elővettem a telefonom, és óvatosan, nehogy valaki észrevegye, felléptem twitterre. Pár perc múlva síri csönd lett, mire zavartan pillantottam fel. Csak nem késtem le a tűzriadót, vagy valamit? Vagy várj! Jajj ne! Ugye nem fogytak ki a kecske nevekből?! Mondd hogy nem! Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, miközben rá kellett eszmélnem, hogy mindenki engem néz. O-ó.

- Öhm… Lemaradtam valami érdekesről azon kívül, hogy szerintetek a Fridrich jobb név lenne a Frederich- nél? – kérdeztem epésen, mire a közönség nevetgélt, a fiúk elvigyorodtak, és barátnőm rosszallóan, de erőtlenül oldalba bökött.

- Képzeld igen. Már azt is megvitattuk, hogy hogyan menteném meg a kecskét Niall barátunk karmai közül, ha csak Melanie – aha, szóval végül e mellett a név mellett döntöttek – maradna ételként a világon, mikor észrevettük, hogy nem figyeled, eme kivételesen fontos jelentősségű vitát. – magyarázott fontoskodó arckifejezéssel Harry, és közben megjelent egy cuki gödröcske az arcán a visszafojtott mosolytól. Vajon hányszor használja egy évben az utolsó öt szót?

- De ne már! Mondom, hogy nem enném meg szegénykét – ellenkezett a szőke, úgy tűnik belefáradva a haszontalan ellenkezésbe.

És itt folytatódott a beszélgetés, viszont már én is figyeltem. Még egy ideig ez ment, majd elénekeltek nekünk három dalt, és a picik elmentek aludni. Előtte persze még mindenkit megöleltek a fiúk.

Mikor a csöppségek elvonultak, a felére apadt a társaság, és sokkal családiasabb lett a hangulat. Néha-néha már én is nevettem. Igaz, ami igaz, tényleg röhögségesek.

Főleg Styles- t és Louis- t emelném ki, ők szimplán idióták. Viszont én nem őket figyeltem. Mert bár Harry többször is rám mosolygott – és tényleg aranyos –, nekem inkább Niall volt érdekes. Olyan kedves, és kisfiús, de közben tud tök nagyokat is mondani… oké. Azt hiszem eddig tartott az anti-1D korszakom. De komolyan, azoknak, akik nem szeretik őket, találkozniuk kéne velük, és garantáltan megváltozik a véleményük. Mind nagyon szimpatikusak.

Épp véget ért a beszélgetésünk, hogy mi a véleményünk arról, hogy Louis- nak egy fogadás miatt rózsaszínre kell festenie a haját, mikor belépett az osztályvezető, meg pár nővér, és egy-két lányt magukkal vittek. Az összes fekvőt. Igen, nekik most is van egy gyógyszeradag beosztva, és őket az ebben lévő fájdalomcsillapító egyből kiüti, és bealszanak. Várjunk csak. A fekvőket viszik? Ajjajj. Morg pánikolva fordult felém, olyan, „ne engedd, hogy ezt tegyék” fejjel. Gyengéden megszorítottam a kezét.

- Nem lesz semmi gond. Egy picit még biztos maradhatsz, de valószínűleg hamarosan le kell lépned. De ne aggódj, megyek veled.

Megnyugodva bólogatott. Mikor a banda újra leült, mert hát ugye az ágyban lévőket is egyenként megölelték, barátnőm felemelte a fejét, és így szólt.

- Figyeljetek, nekem is mindjárt mennem kell. Kérhetek valamit előtte? – meghökkenve figyeltem mit tervezhet.

- Ööö… gondolom igen. Miért ne – mondta Zayn.

- Oké. Elénekelnétek nekem az Imagine- t? Kérlek.

- Persze – mosolygott megértően Liam.

És megtették, elénekelték. Kisebb szövegrontásokkal ugyan, de hát nem volt idejük átnézni a dalszöveget.

Imagine all the people,  livin’ for today… már itt könnyes volt a szemem.

A szám végére alig bírtam visszafojtani a zokogásomat.

A barátnőm csak megbékélten hallgatta őket, de az ő szeme is könnyes volt. Lassan lehunyta a szemét, és így kicsordult a könnycsepp. Kinyitotta szemét az utolsó sor után, és elmosolyodott.

- Köszönöm.

- Semmiség – mosolygott rá Niall. Olyan őszinte a hangja! Hogy bír ilyen hihetően mosolyogni?

- Rendben, Morgan drágám, most már neked is menned kell – jött oda hozzánk Sylvia, a főnővér, majd tolni kezdte a jobbomon ülőt a kijárat felé. Én is felálltam, és a nyomukba eredtem. Megtorpantunk a fiúknál, mindannyian megölelték barátnőm, aztán én következtem. Mikor ezen is túlestünk, elvonultunk a szobánkba. Átöltöztünk az intézeti hálóruhánkba, szobatársam megkapta a gyógyszeradagját, és pár perc elteltével elnyomta az álom. Felültem az ágyamban, ölembe vettem egy könyvet, és olvasni kezdtem. Körülbelül húsz oldal után egy nővér kopogott be, azzal, hogy valaki látni akar. Felvettem egy köntöst, majd kiléptem az ajtón. Ott állt Niall.

- Szia – leheltem.

- Szia – mosolyodott el.

- Mit keresel te itt? – néztem körül a folyosón.

- Hát, tudod, a többiek most szétszóródtak, és mindenki oda mehet hozzájuk beszélgetni, én meg kisurrantam. Csak dumálni szeretnék egy kicsit…

- Oh. Hát jó. A folyosó végén van két szék, üljünk le – ajánlottam fel meglepve. Még mindig nem értettem mit kereshet itt.

- Rendben.

Odacsoszogtunk a székekhez, ledobtuk magunkat.

- Hogy van a barátnőd? – kérdezte. Hm, jól indul. Egyből olyannal indít, amiről nem szeretnék beszélni. Meg is mondtam neki.

- Erről nem szeretek beszélni.

- Rendben. Kérdezek mást. Hogy telnek itt a napjaid? Nem kényelmetlen? – kérdezte kedvesen, de én úgy néztem rá, mint egy futóbolondra, és rávágtam.

- Már hogy ne lenne kényelmetlen? Az itt lévők nagy része évek óta be van ide zárva. Én konkrétan két éve nem jártam odakint, csak néha-néha engednek ki sétálni, ha jó idő van.

- Ühüm… - sütötte le a szemét. Jajj neee! Most megbántottam. Olyan édes, nem bírom nézni, ahogy ön marcangolja magát, hogy mekkora szemétláda, hogy ilyen kérdezett.

- Figyelj. Szívesen beszélgetek veled, bár nem tudom miért pont hozzám jöttél. De ne ilyenekről beszéljünk, oké? Inkább hétköznapi dolgokról. Nem szeretem hallani az együttérzést az emberek hangjában. Nyilván te is mindig mondod mindenkinek, hogy ne úgy kezeljenek, mint egy sztárt. Nos, akkor te se úgy kezelj engem, mint egy rákost. Igazából, már csak megfigyelésen vagyok itt, elvileg már kigyógyultam, amennyire ki lehet. Annyi műtétem volt, amennyi csak lehet, annyi kezelésre jártam, hogy már magától a szótól is felfordul a gyomrom. De aki egyszer beleesik, örökre bennragad, és én is örökre a beteges, gyámoltalan kis Ronnie maradok. De te ne így nézz rám. Jó?

- Aham. Persze – szünet. – Akkor… Milyen zenét hallgatsz?

- Nos – válaszoltam nevetve a fantáziadús témaválasztáson – igazi Linkin Park, Guns’n’Roses, Green Day, és Ramones rajongó vagyok. Sőt, a Depeche Mode is a szívlelt bandáim közé tartozik – azt hiszem ezzel örökre elvágtam magam nála, mivel kicsit meghökkent. Igen, lehet, hogy nem a legbiztatóbb egy ilyen pop-zenés fiúnak, ha egy lány olyan zenét hallgat, mint én.

- Wow. Gondolhattam volna a kendőd alapján – bökött fejével felém. Valóban a kedvenc kendőm volt a fejemen. Sötétzöld alapon fekete gitárok, meg csillagok voltak rajta.

- És te? – tereltem.

- Hát. Vegyes – ő is terelt. Gondolom nem akarta bevallani, hogy lányosabb dalokat hallgat, mint én.

- Oké. Ez a téma sem jött be. Inkább beszélj arról, hogy milyen volt az X-Factor – vetettem fel.

- Hú, életem legnagyobb élménye! Valóra váltotta a legvadabb álmaim! Még csak pár hete ért véget, mégis, mindenki ismer. Az életem egy nagy buli. Nappal koncertek, interjúk, próbák, éjjel bulizunk. Minden valóra válik, amit csak szeretnénk. És e mellett azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek. Énekelhetek. Egyébként következő hónapban kezdődnek a munkálatok az első, önálló lemezünkkel – mesélte, és szeme csak úgy ragyogott. Milyen szép szeme van! – És neked mi az álmod? – kérdezte mosolyogva. Milyen szép a mosolya! Még a fogszabályzó sem ronthatja el…

- Nem is tudom. Mindent ki szeretnék próbálni. Az írást csakúgy, mint az üzletvezetést, a jogászkodást, és az utazgatást. Ha jobban belegondolok, talán elvégzek egy jogi egyetemet, aztán nyitok egy cukrászdát, és mellette otthon írok pár könyvet. Ha sikerül kiadatni, majd jól megszedem magam, és körbeutazom a Földet.

Niall röhögve hallgatta végig az eszmefuttatásom, és mikor végeztem, áthidalta a kettőnk közt lévő távolságot, és megölelt.

- Őszintén kívánom, hogy véghez tudd vinni az őrült ötletedet, te rocker lány – suttogta fülembe. A lehelete csiklandozta a fülem, és megborzongtam. Lassan eltávolodott. – És azt is őszintén remélem, hogy egyszer még összefutunk, jobbkor, jobb időben – mosolygott.

- Azt én is nagyon remélem. Szívesen megismernélek közelebbről is, Horan.

Csipogott a telefonja.

- Mennem kell. Viszlát Ronnie – jól hallottam?! Tudja a nevem! Bár… vajon meddig fog emlékezni rá?

- Viszlát Niall, jobbkor, jobb időben – köszöntem, majd mikor befordult a sarkon, sóhajtva megjegyeztem: - vagy inkább ég veled…

Merthogy valószínűleg soha többé nem fogunk találkozni, akármennyire is akarunk.

Gondolkodtam egy picit még a széken, majd éjfél körül hirtelen felpattantam, és visszavonultam a sötétbe burkolódzott szobánkba. Ledőltem az ágyamra, és oldalra fordítottam a fejem. Olyan békésen alszik, ahogy egyenletesen emelkedik-süllyed a mellkasa. Hogy tud így aludni, ilyen nyugodtan, mikor tudja, hogy akármelyik nap eljöhet a pillanat, hogy reggel nem ébred fel? Hogy tud úgy élni, hogy tudja, bármelyik pillanatban elillanhat belőle az élet? Miért tűnik úgy, hogy engem mélyebben érint ez, mint őt?!

Hát persze. Ő már beletörődött. És találkozott a One Direction- nel, akik elénekelték neki az Imagine- t, így már boldogan, elégedetten távozhat.

Keserűen elmosolyodtam.

Neki ennyi elég.

A torkom elszorult, az utóbbi hetekben már ezredszer. A sírás kerülgetett. A párnámba fúrtam a fejem, és a lelki szemeim előtt lejátszódott az együtt töltött pár év, mit egy kis rövidfilm. A csínytevések, az átbeszélt éjszakák, a röhögő görcsök, az esték, mikor együtt néztük az X-Factort, azok az éjszakák, mikor a másik annyira zokogott a félelemtől, hogy csak úgy bírt elaludni, ha a másik mellé bújt, a nevetések, a sírások, a veszekedések, és a többi pillanat, amik mély nyomot hagytak bennem. Amiket sosem felejtek. Nem foglak elfelejteni – gondoltam, és ki is mondtam.

- Nem foglak elfejteni – suttogtam fojtott hangon.

- Tudom – válaszolt Morgan.

Felemeltem a fejem, majd szipogva leültem mellé az ágyra.

Nem kérdeztem, hogyan lehetséges, hogy nem alszik, mikor megkapta a gyógyszereit. Nem kérdeztem semmit, csak leültem, megfogtam a kezét, és felemeltem azt. Egy leheletnyi puszit nyomtam rá, és ekkor kigördült egy könnycseppem.

- Ne sírj. Nem érdemes – nyugtatott.

- Nem érdemes? – nevettem fel ércesen.

Csak merőn nézett engem a sötétben, a szeme csillogott. Csöndben voltunk. Nem kellettek szavak.

Majd megszólalt, végtelenül türelmes, puha hangján:

- Szeretlek Nick.

- Én is szeretlek – feleltem, és életemben először nem zavart, hogy így hív.

Zúgott a fülem, és úgy éreztem, mindjárt elájulok a visszatartott könnyektől.

- Ne felejts el, jó? – kérdezte kis idő múlva. Nem értettem. Hiszen az előbb mondtam neki, hogy nem fogom. De azért válaszoltam.

- Jó – mondtam őszintén, és nem kiabáltam vele, hogy mégis hogy képzeli, el tudnám- e egyáltalán felejteni. Nem veszekedtem, mert tudtam, hogy minden egyes hajszálnyi momentuma meg van számlálva. Nem veszekedtem, csupán eltántoríthatatlanul simogattam sovány kezét. Mikor meghallotta válaszom, felhőtlenül elmosolyodott, és ott, akkor valami ragyogás járta át.

Ne értsetek félre, nem fénylett, vagy fluoreszkált. Csak valami szeretet, és tisztaság lengett körülötte.

Tudtam, hogy jó helye lesz, tudtam, hogy Isten jó helyre fogja vinni.

Jó helyre, még ha nem is lehetek mellette.

Nyugtalanul markolásztam a nyakláncomon lévő kis medálokat. Az egyik egy BFF feliratú fél szív volt, a másik egy feszület.

Fél óra múlva láttam, hogy lehunyja szemét, és álomba merül.

Még simogattam egy kicsit a kezét, majd zúgó fejjel, dörömbölő gondolatokkal, remegő térdekkel az ágyam felé botorkáltam. Lefeküdtem, és magamra húztam a takarót. Reszkető kezemet a homlokomra tapasztottam, mintha ezzel megállíthatnám a végtelen pályán, megállíthatatlanul egymást kergető gondolataim. Sokat fészkelődtem még, gondosan ügyelve arra, hogy ne forduljak hálótársam felé, majd nem bírtam tovább. Rá szegeztem a tekintetem. A paplan a megszokott ritmusban mozgott fel-alá. És ekkor eltört bennem valami. A nyugalom, és a megbékélés hullámai olyan erősen csaptak le rám, hogy beleszédültem. Hirtelen mintha lebegni kezdtem volna, vagy inkább, hogy valamit leemeltek a szívemről. A végtagjaim elzsibbadtak, és mintha test nélkül, csupasz, mezítelen lélekként feküdtem volna. A torkomat nem szorongatta tovább a gyász acélos keze. Kaptam levegőt. Úgy éreztem, mintha valami óriási titokba avattak volna be, mintha egy töredéknyi másodpercre, egy aprócska időre átláttam volna az élet bonyolult szálain. De ez az idő tovaszállt, és én újra ott maradtam egyes egyedül, tátongó lyukkal, betölthetetlen űrrel a szívemben.

De azzal, hogy egy pillanatra láttam a reményt, leszakadt a szívem egy része, és lelkemmel ezt a részt odavarrtam Morgan szívéhez.

Legjobb barátok… örökre.

Megkönnyebbülten, sőt, azt hiszem valamelyest megvilágosultan hunytam le a szemem.

*

Reggel arra lettem figyelmes, hogy valaki nyugtalanul rázza a vállam, és közben a nevemet mondogatja. Felnyitottam szemhéjam, és ott állt mellettem Sylvia, piros, kisírt szemekkel. Értetlenül néztem rá, és közben felpattantam. Émelyegtem egy kicsit, a fejem lüktetett, és valami ürességet is éreztem, de egyébként a tegnap esti állapotomhoz képest jól éreztem magam.

- Mit történt? – szegeztem neki a reflexszerű kérdést, mire ő egyszerűen válaszolt:

- Morgan.

Világ mintha cigánykereket vetett volna, a gyomrom összeszorult, a látásom elhomályosult.

Nyeltem egyet.

Nem kértem magyarázatot, nem kérdeztem, hogy „mi van vele?”. Lehajtottam a fejem, és végig gondoltam az éjszakát.

Mérhetetlen gyász, és szeretet söpört végig rajtam, és éreztem, hogy levedlem az előző énem. Éreztem, hogy életem új fejezetbe lép, mert az utolsó dolog, ami ide kötött, elillant.

Mosolyogva emeltem fel a fejem, és míg a szemből szakadatlanul patakzott a könny, reszkető kézzel nyúltam a kis kereszthez a nyakamon, és motyogtam valamit arról, hogy „kérlek, vigyázz rá”.