1. Fejezet - Veronica

Ezt a fejezetet minden olyan embernek címzem, aki már veszített el olyan személyt, akit mérhetetlenül szeretett. <3 xx Gréti.

Wrong Time, Wrong Place

2011. Január 11., Péntek

Türelmetlenül doboltam a lábammal. Már fél órája itt kellene lenniük. Pedig tőlük többet vártam, azt hittem, nem olyanok, mint a többi híresség, vagy ha már szeretnek késni, legalább nem innen.

Körbenéztem. A kisebbek már nagyon nyűgösek voltak, az ágyhoz kötöttek kétségbeesetten meredtek az ajtóra. A mellettem ülő barátnőm éppen a kendőt igazgatta fején, bár mondtam neki, hogy tökéletesen fest, egy sötét pillantás után tovább babrálta a textilt. Hirtelen düh és megvetés futott végig rajtam. Itt ez a sok ember, csak rájuk várnak, és nem képesek idetolni azt a csinos kis pofájukat. A lányok – főleg a jobbom ülő – csak miattuk cicomázták ki magukat, és azoknak, akik az ágyakban fekszenek, ők adtak utolsó lendületet, de eljönni már nem képesek.

Valahol itt tartottam, mikor nyílt a duplaszárnyas csapóajtó. Öt fiú, és az intézetvezető lépett be. A lányok többsége ujjongott, néhányan talpra ugrottak, a fekvők tapsoltak, és sikítoztak, Morgan pedig önkívületében elfelejtett reagálni. Csak azért ülhetett az első sorban, mert a legnagyobb rajongója a bandának az épületben. Egyébként hátul kellene lennie, a fekvőbetegek között, de így kerekesszékben lehet mellettem. Már csak pár nap, esetleg hét, és… de nem. Ma este nincs és. Ezt az estét vele együtt fogom élvezni, hogy emlékezetes maradhasson.

Elszorult a torkom.

Az igazgatónő mondott valami elcsépelt köszönőbeszédet a jelenlétükért, majd leültek velünk szemben, és bemutatkoztak – mintha nem tudnánk kik ők –, végül dumálni kezdtek velünk.

A bal szélen ült Zayn, mellette Liam, majd Harry, Louis, és végül Niall.

Beszéltek, meg ökörködtek még egy darabig, de én nem igazán figyeltem. Azzal voltam elfoglalva, hogy Morgan- t néztem sunyin oldalra pillantva minden egyes másodpercben. Ő határtalan boldogsággal nézte a fiúkat, és csak mosolygott. Mikor az egyik poénon gyöngyözve elkacagta magát, kissé megnyugodtam, és én is tudtam figyelni.

Éppen arról beszéltek, hogy ha lenne egy kecskéjük, hogyan neveznék el. Hm, érdekfeszítő. Inkább elővettem a telefonom, és óvatosan, nehogy valaki észrevegye, felléptem twitterre. Pár perc múlva síri csönd lett, mire zavartan pillantottam fel. Csak nem késtem le a tűzriadót, vagy valamit? Vagy várj! Jajj ne! Ugye nem fogytak ki a kecske nevekből?! Mondd hogy nem! Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, miközben rá kellett eszmélnem, hogy mindenki engem néz. O-ó.

- Öhm… Lemaradtam valami érdekesről azon kívül, hogy szerintetek a Fridrich jobb név lenne a Frederich- nél? – kérdeztem epésen, mire a közönség nevetgélt, a fiúk elvigyorodtak, és barátnőm rosszallóan, de erőtlenül oldalba bökött.

- Képzeld igen. Már azt is megvitattuk, hogy hogyan menteném meg a kecskét Niall barátunk karmai közül, ha csak Melanie – aha, szóval végül e mellett a név mellett döntöttek – maradna ételként a világon, mikor észrevettük, hogy nem figyeled, eme kivételesen fontos jelentősségű vitát. – magyarázott fontoskodó arckifejezéssel Harry, és közben megjelent egy cuki gödröcske az arcán a visszafojtott mosolytól. Vajon hányszor használja egy évben az utolsó öt szót?

- De ne már! Mondom, hogy nem enném meg szegénykét – ellenkezett a szőke, úgy tűnik belefáradva a haszontalan ellenkezésbe.

És itt folytatódott a beszélgetés, viszont már én is figyeltem. Még egy ideig ez ment, majd elénekeltek nekünk három dalt, és a picik elmentek aludni. Előtte persze még mindenkit megöleltek a fiúk.

Mikor a csöppségek elvonultak, a felére apadt a társaság, és sokkal családiasabb lett a hangulat. Néha-néha már én is nevettem. Igaz, ami igaz, tényleg röhögségesek.

Főleg Styles- t és Louis- t emelném ki, ők szimplán idióták. Viszont én nem őket figyeltem. Mert bár Harry többször is rám mosolygott – és tényleg aranyos –, nekem inkább Niall volt érdekes. Olyan kedves, és kisfiús, de közben tud tök nagyokat is mondani… oké. Azt hiszem eddig tartott az anti-1D korszakom. De komolyan, azoknak, akik nem szeretik őket, találkozniuk kéne velük, és garantáltan megváltozik a véleményük. Mind nagyon szimpatikusak.

Épp véget ért a beszélgetésünk, hogy mi a véleményünk arról, hogy Louis- nak egy fogadás miatt rózsaszínre kell festenie a haját, mikor belépett az osztályvezető, meg pár nővér, és egy-két lányt magukkal vittek. Az összes fekvőt. Igen, nekik most is van egy gyógyszeradag beosztva, és őket az ebben lévő fájdalomcsillapító egyből kiüti, és bealszanak. Várjunk csak. A fekvőket viszik? Ajjajj. Morg pánikolva fordult felém, olyan, „ne engedd, hogy ezt tegyék” fejjel. Gyengéden megszorítottam a kezét.

- Nem lesz semmi gond. Egy picit még biztos maradhatsz, de valószínűleg hamarosan le kell lépned. De ne aggódj, megyek veled.

Megnyugodva bólogatott. Mikor a banda újra leült, mert hát ugye az ágyban lévőket is egyenként megölelték, barátnőm felemelte a fejét, és így szólt.

- Figyeljetek, nekem is mindjárt mennem kell. Kérhetek valamit előtte? – meghökkenve figyeltem mit tervezhet.

- Ööö… gondolom igen. Miért ne – mondta Zayn.

- Oké. Elénekelnétek nekem az Imagine- t? Kérlek.

- Persze – mosolygott megértően Liam.

És megtették, elénekelték. Kisebb szövegrontásokkal ugyan, de hát nem volt idejük átnézni a dalszöveget.

Imagine all the people,  livin’ for today… már itt könnyes volt a szemem.

A szám végére alig bírtam visszafojtani a zokogásomat.

A barátnőm csak megbékélten hallgatta őket, de az ő szeme is könnyes volt. Lassan lehunyta a szemét, és így kicsordult a könnycsepp. Kinyitotta szemét az utolsó sor után, és elmosolyodott.

- Köszönöm.

- Semmiség – mosolygott rá Niall. Olyan őszinte a hangja! Hogy bír ilyen hihetően mosolyogni?

- Rendben, Morgan drágám, most már neked is menned kell – jött oda hozzánk Sylvia, a főnővér, majd tolni kezdte a jobbomon ülőt a kijárat felé. Én is felálltam, és a nyomukba eredtem. Megtorpantunk a fiúknál, mindannyian megölelték barátnőm, aztán én következtem. Mikor ezen is túlestünk, elvonultunk a szobánkba. Átöltöztünk az intézeti hálóruhánkba, szobatársam megkapta a gyógyszeradagját, és pár perc elteltével elnyomta az álom. Felültem az ágyamban, ölembe vettem egy könyvet, és olvasni kezdtem. Körülbelül húsz oldal után egy nővér kopogott be, azzal, hogy valaki látni akar. Felvettem egy köntöst, majd kiléptem az ajtón. Ott állt Niall.

- Szia – leheltem.

- Szia – mosolyodott el.

- Mit keresel te itt? – néztem körül a folyosón.

- Hát, tudod, a többiek most szétszóródtak, és mindenki oda mehet hozzájuk beszélgetni, én meg kisurrantam. Csak dumálni szeretnék egy kicsit…

- Oh. Hát jó. A folyosó végén van két szék, üljünk le – ajánlottam fel meglepve. Még mindig nem értettem mit kereshet itt.

- Rendben.

Odacsoszogtunk a székekhez, ledobtuk magunkat.

- Hogy van a barátnőd? – kérdezte. Hm, jól indul. Egyből olyannal indít, amiről nem szeretnék beszélni. Meg is mondtam neki.

- Erről nem szeretek beszélni.

- Rendben. Kérdezek mást. Hogy telnek itt a napjaid? Nem kényelmetlen? – kérdezte kedvesen, de én úgy néztem rá, mint egy futóbolondra, és rávágtam.

- Már hogy ne lenne kényelmetlen? Az itt lévők nagy része évek óta be van ide zárva. Én konkrétan két éve nem jártam odakint, csak néha-néha engednek ki sétálni, ha jó idő van.

- Ühüm… - sütötte le a szemét. Jajj neee! Most megbántottam. Olyan édes, nem bírom nézni, ahogy ön marcangolja magát, hogy mekkora szemétláda, hogy ilyen kérdezett.

- Figyelj. Szívesen beszélgetek veled, bár nem tudom miért pont hozzám jöttél. De ne ilyenekről beszéljünk, oké? Inkább hétköznapi dolgokról. Nem szeretem hallani az együttérzést az emberek hangjában. Nyilván te is mindig mondod mindenkinek, hogy ne úgy kezeljenek, mint egy sztárt. Nos, akkor te se úgy kezelj engem, mint egy rákost. Igazából, már csak megfigyelésen vagyok itt, elvileg már kigyógyultam, amennyire ki lehet. Annyi műtétem volt, amennyi csak lehet, annyi kezelésre jártam, hogy már magától a szótól is felfordul a gyomrom. De aki egyszer beleesik, örökre bennragad, és én is örökre a beteges, gyámoltalan kis Ronnie maradok. De te ne így nézz rám. Jó?

- Aham. Persze – szünet. – Akkor… Milyen zenét hallgatsz?

- Nos – válaszoltam nevetve a fantáziadús témaválasztáson – igazi Linkin Park, Guns’n’Roses, Green Day, és Ramones rajongó vagyok. Sőt, a Depeche Mode is a szívlelt bandáim közé tartozik – azt hiszem ezzel örökre elvágtam magam nála, mivel kicsit meghökkent. Igen, lehet, hogy nem a legbiztatóbb egy ilyen pop-zenés fiúnak, ha egy lány olyan zenét hallgat, mint én.

- Wow. Gondolhattam volna a kendőd alapján – bökött fejével felém. Valóban a kedvenc kendőm volt a fejemen. Sötétzöld alapon fekete gitárok, meg csillagok voltak rajta.

- És te? – tereltem.

- Hát. Vegyes – ő is terelt. Gondolom nem akarta bevallani, hogy lányosabb dalokat hallgat, mint én.

- Oké. Ez a téma sem jött be. Inkább beszélj arról, hogy milyen volt az X-Factor – vetettem fel.

- Hú, életem legnagyobb élménye! Valóra váltotta a legvadabb álmaim! Még csak pár hete ért véget, mégis, mindenki ismer. Az életem egy nagy buli. Nappal koncertek, interjúk, próbák, éjjel bulizunk. Minden valóra válik, amit csak szeretnénk. És e mellett azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek. Énekelhetek. Egyébként következő hónapban kezdődnek a munkálatok az első, önálló lemezünkkel – mesélte, és szeme csak úgy ragyogott. Milyen szép szeme van! – És neked mi az álmod? – kérdezte mosolyogva. Milyen szép a mosolya! Még a fogszabályzó sem ronthatja el…

- Nem is tudom. Mindent ki szeretnék próbálni. Az írást csakúgy, mint az üzletvezetést, a jogászkodást, és az utazgatást. Ha jobban belegondolok, talán elvégzek egy jogi egyetemet, aztán nyitok egy cukrászdát, és mellette otthon írok pár könyvet. Ha sikerül kiadatni, majd jól megszedem magam, és körbeutazom a Földet.

Niall röhögve hallgatta végig az eszmefuttatásom, és mikor végeztem, áthidalta a kettőnk közt lévő távolságot, és megölelt.

- Őszintén kívánom, hogy véghez tudd vinni az őrült ötletedet, te rocker lány – suttogta fülembe. A lehelete csiklandozta a fülem, és megborzongtam. Lassan eltávolodott. – És azt is őszintén remélem, hogy egyszer még összefutunk, jobbkor, jobb időben – mosolygott.

- Azt én is nagyon remélem. Szívesen megismernélek közelebbről is, Horan.

Csipogott a telefonja.

- Mennem kell. Viszlát Ronnie – jól hallottam?! Tudja a nevem! Bár… vajon meddig fog emlékezni rá?

- Viszlát Niall, jobbkor, jobb időben – köszöntem, majd mikor befordult a sarkon, sóhajtva megjegyeztem: - vagy inkább ég veled…

Merthogy valószínűleg soha többé nem fogunk találkozni, akármennyire is akarunk.

Gondolkodtam egy picit még a széken, majd éjfél körül hirtelen felpattantam, és visszavonultam a sötétbe burkolódzott szobánkba. Ledőltem az ágyamra, és oldalra fordítottam a fejem. Olyan békésen alszik, ahogy egyenletesen emelkedik-süllyed a mellkasa. Hogy tud így aludni, ilyen nyugodtan, mikor tudja, hogy akármelyik nap eljöhet a pillanat, hogy reggel nem ébred fel? Hogy tud úgy élni, hogy tudja, bármelyik pillanatban elillanhat belőle az élet? Miért tűnik úgy, hogy engem mélyebben érint ez, mint őt?!

Hát persze. Ő már beletörődött. És találkozott a One Direction- nel, akik elénekelték neki az Imagine- t, így már boldogan, elégedetten távozhat.

Keserűen elmosolyodtam.

Neki ennyi elég.

A torkom elszorult, az utóbbi hetekben már ezredszer. A sírás kerülgetett. A párnámba fúrtam a fejem, és a lelki szemeim előtt lejátszódott az együtt töltött pár év, mit egy kis rövidfilm. A csínytevések, az átbeszélt éjszakák, a röhögő görcsök, az esték, mikor együtt néztük az X-Factort, azok az éjszakák, mikor a másik annyira zokogott a félelemtől, hogy csak úgy bírt elaludni, ha a másik mellé bújt, a nevetések, a sírások, a veszekedések, és a többi pillanat, amik mély nyomot hagytak bennem. Amiket sosem felejtek. Nem foglak elfelejteni – gondoltam, és ki is mondtam.

- Nem foglak elfejteni – suttogtam fojtott hangon.

- Tudom – válaszolt Morgan.

Felemeltem a fejem, majd szipogva leültem mellé az ágyra.

Nem kérdeztem, hogyan lehetséges, hogy nem alszik, mikor megkapta a gyógyszereit. Nem kérdeztem semmit, csak leültem, megfogtam a kezét, és felemeltem azt. Egy leheletnyi puszit nyomtam rá, és ekkor kigördült egy könnycseppem.

- Ne sírj. Nem érdemes – nyugtatott.

- Nem érdemes? – nevettem fel ércesen.

Csak merőn nézett engem a sötétben, a szeme csillogott. Csöndben voltunk. Nem kellettek szavak.

Majd megszólalt, végtelenül türelmes, puha hangján:

- Szeretlek Nick.

- Én is szeretlek – feleltem, és életemben először nem zavart, hogy így hív.

Zúgott a fülem, és úgy éreztem, mindjárt elájulok a visszatartott könnyektől.

- Ne felejts el, jó? – kérdezte kis idő múlva. Nem értettem. Hiszen az előbb mondtam neki, hogy nem fogom. De azért válaszoltam.

- Jó – mondtam őszintén, és nem kiabáltam vele, hogy mégis hogy képzeli, el tudnám- e egyáltalán felejteni. Nem veszekedtem, mert tudtam, hogy minden egyes hajszálnyi momentuma meg van számlálva. Nem veszekedtem, csupán eltántoríthatatlanul simogattam sovány kezét. Mikor meghallotta válaszom, felhőtlenül elmosolyodott, és ott, akkor valami ragyogás járta át.

Ne értsetek félre, nem fénylett, vagy fluoreszkált. Csak valami szeretet, és tisztaság lengett körülötte.

Tudtam, hogy jó helye lesz, tudtam, hogy Isten jó helyre fogja vinni.

Jó helyre, még ha nem is lehetek mellette.

Nyugtalanul markolásztam a nyakláncomon lévő kis medálokat. Az egyik egy BFF feliratú fél szív volt, a másik egy feszület.

Fél óra múlva láttam, hogy lehunyja szemét, és álomba merül.

Még simogattam egy kicsit a kezét, majd zúgó fejjel, dörömbölő gondolatokkal, remegő térdekkel az ágyam felé botorkáltam. Lefeküdtem, és magamra húztam a takarót. Reszkető kezemet a homlokomra tapasztottam, mintha ezzel megállíthatnám a végtelen pályán, megállíthatatlanul egymást kergető gondolataim. Sokat fészkelődtem még, gondosan ügyelve arra, hogy ne forduljak hálótársam felé, majd nem bírtam tovább. Rá szegeztem a tekintetem. A paplan a megszokott ritmusban mozgott fel-alá. És ekkor eltört bennem valami. A nyugalom, és a megbékélés hullámai olyan erősen csaptak le rám, hogy beleszédültem. Hirtelen mintha lebegni kezdtem volna, vagy inkább, hogy valamit leemeltek a szívemről. A végtagjaim elzsibbadtak, és mintha test nélkül, csupasz, mezítelen lélekként feküdtem volna. A torkomat nem szorongatta tovább a gyász acélos keze. Kaptam levegőt. Úgy éreztem, mintha valami óriási titokba avattak volna be, mintha egy töredéknyi másodpercre, egy aprócska időre átláttam volna az élet bonyolult szálain. De ez az idő tovaszállt, és én újra ott maradtam egyes egyedül, tátongó lyukkal, betölthetetlen űrrel a szívemben.

De azzal, hogy egy pillanatra láttam a reményt, leszakadt a szívem egy része, és lelkemmel ezt a részt odavarrtam Morgan szívéhez.

Legjobb barátok… örökre.

Megkönnyebbülten, sőt, azt hiszem valamelyest megvilágosultan hunytam le a szemem.

*

Reggel arra lettem figyelmes, hogy valaki nyugtalanul rázza a vállam, és közben a nevemet mondogatja. Felnyitottam szemhéjam, és ott állt mellettem Sylvia, piros, kisírt szemekkel. Értetlenül néztem rá, és közben felpattantam. Émelyegtem egy kicsit, a fejem lüktetett, és valami ürességet is éreztem, de egyébként a tegnap esti állapotomhoz képest jól éreztem magam.

- Mit történt? – szegeztem neki a reflexszerű kérdést, mire ő egyszerűen válaszolt:

- Morgan.

Világ mintha cigánykereket vetett volna, a gyomrom összeszorult, a látásom elhomályosult.

Nyeltem egyet.

Nem kértem magyarázatot, nem kérdeztem, hogy „mi van vele?”. Lehajtottam a fejem, és végig gondoltam az éjszakát.

Mérhetetlen gyász, és szeretet söpört végig rajtam, és éreztem, hogy levedlem az előző énem. Éreztem, hogy életem új fejezetbe lép, mert az utolsó dolog, ami ide kötött, elillant.

Mosolyogva emeltem fel a fejem, és míg a szemből szakadatlanul patakzott a könny, reszkető kézzel nyúltam a kis kereszthez a nyakamon, és motyogtam valamit arról, hogy „kérlek, vigyázz rá”.