Ezt a fejezetet azoknak küldöm, akik nem tudják, kik is valójában; azoknak, akik még keresik a személyiségüket. xx Gréti
Disappointingly Impenetrable
2013. Szeptember 20., Péntek
Fáradtan rogytam le a park egyik padjára. Hosszú napom volt.
Most, hogy itt ülök, és kezd kitisztulni a fejem, van időm körülnézni.
A nap első sugarai lustán nyalogatják a horizontot.
Hihetetlen, hogy már kel fel a nap. Hisz csak az előbb ébredtem.
Reggel izgatottan mentem a többi gólya közé, akik szintén felajzva
toporogtak. Megérkeztek a felsőbb évesek, és kezdődhetett a szívatás.
Nem gondoltam volna, de egy napon belül annyi őrültséget véghez tudtam
vinni, hogy szerintem egy életre elég belőle.
Pedig pont ezért jöttem egyetemre. A kalandokért.
De arra nem számítottam, hogy meztelenül végig kell rohannom egy utcán,
és megfürdeni egy szökőkútban, hogy megszabott idő alatt fel kell hajtanom egy
üveg vodkát (fényes nappal!), csak hogy azután ne ellenkezzek a még őrültebb
feladatok ellen (!!!).
Tagadhatatlanul sok hülyeséget vittem véghez, még ha a többségükre nem
is emlékszem.
Viszont egy percre tisztán emlékszem a napból. Beleégett a memóriámba.
Beleégett, ahogy ők ketten ott állnak, egymást átkarolva,
szenvedélyesen, mindent kizárva…
Velem kellett volna ott állnia!
Vagyis… huh. Ez egy nagyon őrült gondolat. Sőt. Még annál is őrültebb.
Hiszen csak egyszer találkoztunk, évekkel ezelőtt. De ahogy ott állt tőlem
csupán karnyújtásnyira… Az olyan volt… olyan kínzó, és reményteli egyszerre!
Hiszen, sosem reméltem, hogy újra láthatom. De most megtörtént. Viszont
ő nem látott engem. Csakis Vele
foglalkozott.
Megdörzsöltem a homlokom, hátha visszatérnek az emlékek a nap többi
részletéről.
Szóval. Az megvan, hogy reggel felkeltem, olyan fél nyolc körül. Aztán
gyülekezés, a sok feladat, és… itt szünet az emlékekben. Végül éjfélkor – azt
hiszem az avatás lezárása képpen – elmentünk bulizni.
Arra nem emlékszem, hogy kerültem oda, de ott voltam.
Arra is emlékszem, hogy éppen táncoltam a kezemben az italommal, mikor
valaki nekem jött, és a pohár egész tartalma rajta ért földet. Felnéztem rá.
Ana volt az.
Ana Statowski. Mindenki tudja, hogy jobb tőle távol tartani magad. Hát,
gratulálok Ronnie, természetesen te voltál az, aki leöntötte a suli
királynőjét.
Ana mosolygó arca megmerevedett, mikor hozzá ért a nedvesség. A szeme
megtelt gyűlölettel, majd rám üvöltött, hogy mit képzelek magamról.
- Sajnálom! – mondtam.
- Attól nem szárad meg a pólóm! – süvöltötte. Mi van? Most tényleg
ezért van kiakadva?
- Mondtam, hogy sajnálom! – ismételtem hangosabban. Mit ugrál itt ez a
kis… hah, nyugi Ronnie! Nyugi!
A DJ lehalkította a zenét, és mindenki felénk fordult. Naná. Hiszen a
diákság megmozdul, ha balhé van kilátásban.
- Nem érdekel, mit mondasz, r*banc! – kiabált. Én meg: mi van?!
- Nem az én hibám! – válaszoltam idegesen.
- Ja, biztosan az enyém – felelte gúnyosan.
- Nem én mondtam – tartottam fel a kezem védekezőn, egy sunyi
mosollyal.
- Na idefigyelj… – indult felém, de a barátnője visszahúzta.
Rebeccah. Hát igen. Ő a királynő udvarhölgye, a második legkelendőbb
csaj a suliban. Ugyan olyan szép, és rossz, mint a felettese, azzal az
eltéréssel, hogy ő igazából kedves. Hogy akkor mi teszi gonosszá? Hogy mégis
ezzel a hárpiával barátkozik!
A tömeg vidáman skandálta, hogy „csaj-bú-nyó! Csaj-bú-nyó!”, miközben
én furán néztem Ana- ra.
Egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy ezen felkapta a vizet. Aztán
végignézett magán. A fehér felsője átázott ugyan, de a feszes farmerjára, és a
divatos bokacsizmájára nem jutott az italomból.
Rám nézett elgondolkozva, fontolgatva, hogy eleget adjon- e az éljenző
tömeg elvárásának.
Én szelíden megráztam a fejem. Nem szeretek verekedni, de meg tudom
védeni magam. Őszintén? A szobában még a legizmosabb focistákat is laposra
verném. Értek hozzá.
Ő felvonta a fél szemöldökét. Nem értette, miért utasítom el a
verekedés lehetőségét.
Ő is megrázta a fejét, majd felkiáltott.
- Vizespóló verseeeeny! – a társaság egyből megfeledkezve az iménti
csetepatéról, felé fordult, és az asztalra emelte. Sorra csatlakoztak mellé a
felvágós lányok. De ők nyomába sem értek Ana- nak, akárhogy próbálkoztak
„menők” lenni.
Mindenki csak rá figyelt.
Na mindegy. Legalább nem kerültem bajba.
Szóval azt hittem, ennyivel megúszom az estét.
Tévedtem.
Olyan hajnali öt körül, mikor indultam hazafelé, megláttam Rebeccah- t.
Döbbent arcot vágott, és a bejárat felé tekintett. Kíváncsian követtem
tekintetét. Az ajtóban három fiú állt. Egy sötét bőrű, egy göndör barna hajú,
és egy szőke. Automatikusan a szőkére fókuszáltam. Háttal állt, de felismertem.
Niall!
És ott van vele Harry és Zayn!
Mikor megfordult, és arca láthatóvá vált, beigazolódott sejtésem
személyéről. Az a kék szem, a kedves arc!
Elmosolyodott. Arra fordultam, amerre ő is.
Rá mosolygott.
Nane! Ez nem lehet! Miért pont ő? Vele nem tudok versenybe szállni!
Miközben én fejben lejátszottam egy Beccah vs. Ronnie párharcot, addig
Niall elindult.
Tíz centire a lány előtt állt meg, aki lefagyva figyelte. Mint valami
régről ismert barátot, Niall szívélyesen megölelte. Beccah először csak állt,
majd viszonozta az ölelést, végül elnevette magát.
Ez elég volt. Hátra arc, elindultam a mosdó felé. Hisztérikusan téptem
fel az ajtót. Megmostam az arcom, majd hitetlenkedve meredtem magamra a
tükörben.
Ez elképesztő! Olyan… döbbenetes egybeesés lehet.
Újra kentem a szájfényem, és kiléptem a helyiségből.
Úgy döntöttem nem érdekel.
Na
persze. Mintha ezt el lehetne dönteni… de nem! Nem érdekel! Jól fogom érezni
magam!
Felkaptam egy poharat, és egy szuszra kiittam, majd belevetettem magam
a táncoló, őrjöngő tömegbe.
Kinyitom a szemem. A nap már egész magasan van, sugarai sziporkázóan
fénylenek át a hamarosan sárguló falevelek között.
Felállok, és sétálni készülök. A zöldellő gyepre tévedem, ahol a harmat
összevizezi bokámat. Leveszem a szandálom, a hideg vízcseppek könyörtelenül
simulnak hozzá mezítelen talpamhoz. Ez segít felébredni egy kicsit.
Pár perc után visszabotorkálok a padomhoz, és újra befészkelem magam,
hogy kényelmesen ülhessek merengés közben.
Táncoltam, és táncoltam, magamból kikelve, mintha ez lenne az utolsó
estém. Már épp kezdtem jól érezni magam, mikor újra megpillantottam őket.
Szitkozódva álltam tovább, hiszen most már nem tudtam más felé nézni. Próbáltam
ugyan, de véletlenül (véletlenül?) mindig feléjük tévedt tekintetem.
Ott álltak ők, egymásba karolva, kizárva a külvilágot, egymásba
feledkezve. Ott álltak, csókolózva. Megelégeltem, és eljöttem.
Szemöldököm ráncolva róttam az utcákat, és próbáltam rájönni, merre
járok. Egyik hely sem volt ismerős. Mentem, és mentem, addig is elterelve a
figyelmemet. Nem sikerült hazatalálnom. De ráakadtam a parkra, így arra vettem
az irányt. Nem ismertem fel, merre vagyok, a park melyik részén, így leültem
egy padra, arra gondolván, ha kitisztul a fejem, majd haza találok.
Hát igen. Így kerültem ide. És most itt ülök, egyedül,
eltántoríthatatlanul birtokolva a padot.
A nap már magasan jár, sugaraival kedvesen melengeti felé fordított
arcomat, és az éjszaka alatt átfagyott végtagjaimat. Az órámra nézek. Fél
nyolc. Már huszonnégy órája ébren vagyok. De nem érzem magam álmosnak. Dúl
bennem az adrenalin a dühtől és a féltékenységtől.
Nem akarok hazamenni, annak ellenére, hogy kitisztult a fejem. Nem
akarok felállni, és elindulni, mert akkor minden visszatér a rendes
kerékvágásba, és úgy kell tennem, mintha ez az egész meg sem történt volna. És
úgy teszek majd, egészen addig, míg én magam is hinni nem kezdek majd benne. És
akkor ez az este nem lesz más, mint furcsa, csavaros, véletlenekkel teli álom.
De legbelül, mélyen, ezt szeretném, nem? Hogy még az emléke is
törlődjön a fejemből, és ne kísértsen a kép, ahogy mást csókol.
Igen. Ezt szeretném. De nem tehetek úgy, mintha nem történt volna meg,
mert igenis megtörtént! Nem hazudhatok magamnak!
Ezt is leküzdöm majd valahogy, ahogy a többi akadályt is leküzdöttem.
Ösztönösen rövid hajamba túrtam, ahogy a fáradságos munkára gondoltam,
amit a felejtés fog jelenteni.
Mára ez a mozdulat rutinossá vált. Örülök, hogy van hajam, és
kihasználom minden vele járó előnyös adottságot. Még ha olyan jelentéktelen is,
mint ez a kis mozdulat, nekem sokat jelent.
Próbálom kiüríteni a fejem, hogy még csak ne is gondoljak arra a
potenciális lehetőségre, hogy megkeressem őt. Nem lehet! Csak újabb csalódás
érne. Biztos kedves lenne. Na és? Szerintem ő mindenkivel kedves.
Lehet, hogy emlékezne rám. És ha nem? Csalódás.
És ha igen? Majd megölel, megkérdezi, hogy vagyok, aztán megy a
dolgára. Csalódás.
Lehet, hogy meg sem találnám, és csak feleslegesen reménykednék a
találkozásban. Csalódás.
De most éppen mit is csinálok? Ezen gondolkodom, pedig pont, hogy
próbálom nem ezt tenni!
Hahh, megőrülök.
Megőrülök tőle.
Megőrjít.
De a következő másodpercben meg szűnik létezni a gond azzal
kapcsolatban, hogy megkeressem- e.
Ugyanis éppen arra sétál.
Basszus, mit tegyek?! Csinálhatnék úgy, mintha észre sem venném. De az
bunkóság. Felállhatnék, és elindulhatnék a másik irányba. Igen! Ezt fogom
tenni!
De akkor miért nem ezt teszem? Miért lépkedek felé mosolyogva? Hé, te
láb! Állj már meg! De már késő. Ott állok előtte, mint egy idióta, bárgyún
mosolyogva.
Hülye én. De mindegy. Utánam az özönvíz!
- Szia! – köszönök. Úgy néz rám, mint aki nem látott még fehér embert.
Na tessék, zavarba hozott! – szóval… tudod Niall, mi már találkoztunk egyszer…
- makogok égő fejjel. Hová tűnt az a lány, aki bepofázott Statowski- nak? Most,
mikor szükségem lenne a bátorságára, hol a fenében bujkál?!
- Öhm, bocsi, hogy nem ismerlek fel, csak tudod, elég sokakkal
találkozom naponta, és… – magyaráz esetlenül, és látom rajta, hogy a legkevésbé
sincs kedve egy hülye, másnapos rajongóval csevegni hajnali fél nyolckor.
- Persze, gondoltam, csak… mindegy is – fordultam volna el, de
visszatartott.
- Ne menj el! Ritkán van alkalmam többször találkozni ugyanazzal a
személlyel. Mesélj, mikor találkoztunk? – kérdezte kedvesen. Na, mit mondtam?
Kedves. Viszont süt róla, hogy csak azért aranyos, mert nem akarja megbántani
egy rajongóját. De azért válaszolok.
- Még 2011- ben, egy rákos gyerekeknek fenntartott intézetben. Ronnie
vagyok – nyújtottam kezem.
Bénultan meredt rám, és szinte hallottam a koppanást, ahogy álla földet
ért. Alig hitt a szemének. Viszonozta a kézfogást, és motyogott valamit arról,
hogy ez a hely varázslatos, és hogy ilyen nem létezik, meg hogy micsoda
véletlen. Ezekre nem reagáltam, mert úgy tűnt, csak hangosan gondolkodik.
- Rég láttalak. Hogy vagy?
- Öhm… jól. Itt állok, egészségesen. És azt hiszem, amennyire
lehetséges, meggyógyultam.
- Ennek örülök – mosolygott édesen. – És hogy kerülsz ide? Itt jársz
egyetemre?
- Aha – válaszoltam értelmesen. És ezzel ki is fogytam a beszédtémából.
Ne már! Évekig nem találkozok vele, aztán nem tudunk miről dumálni?
- És hogy van a barátnőd? – kutatott újabb téma után.
- Látom megmaradt az érzéked a kínos témaválasztások kapcsán –
nevettem.
- Miért? – kérdezte döbbenten. Sejtette a válaszom…
- Tudod… még aznap este, mikor eljöttetek hozzánk… hát. Szóval ő…
meghalt – suttogtam az utolsó szót.
- Úristen! Nagyon sajnálom!
- Igen. Mindenki ezt mondja – rugdostam a kavicsokat lábammal, miközben
a földet fixíroztam.
Kínos csend. Végre egyszer találkozunk, és erre nem tudok mit mondani
neki! Szörnyű. Éppen azon gondolkozom, hogy milyen magyarázattal léphetnék le,
mikor megszólal.
- Lenne kedved beszélgetni? Leülhetünk a padra – mutatott helyem felé.
- Persze! – egyeztem bele mosolyogva.
Helyet foglaltunk, majd dumálni kezdtünk. Természetesen a zene volt az
első témánk.
- Maradtam Linkin Park, Green Day, és Depeche Mode rajongó, viszont az
Imagine Dragons- t is nagyon szeretem, és Ed Sheeran- t. Tudom, ő kicsit kilóg
a sorból, de imádom a dalszövegeit! – mondtam, mikor a zenei ízlésemről
kérdezett. Azt persze nem említettem, hogy a látogatásuk óta directioner
lettem. Olyan furán hangzott volna…
- Hát, nem sokat változtál! – mosolygott.
- És? Neked hogy telt az utóbbi pár éved? Biztosan izgalmas az életed!
Mesélj, merre jártál?
- Hú, beutaztam az egész világot. És imádom a karrierem. Fantasztikus!
– áradozott felvillanyozottan.
- Képzelem! – bólogattam vigyorogva.
- És hogy kerülsz ide? Nem jogász szerettél volna lenni? Ez egy mérnöki
suli – húzta fel a fél szemöldökét. Hogy csinálja? Nekem nem megy… És
egyáltalán hogyhogy emlékezik arra, hogy ezt mondtam? Ez az egész helyzet olyan
irreális, mint egy álom. Akármikor kiderülhet, hogy csak képzelődöm.
- De, úgy volt. Viszont az álmok néha változnak. Rájöttem, hogy
szeretnék maradandót alkotni, és arra gondoltam, miért ne az építészet legyen
az?
- Értem. De a többi álmod, a könyvírás és az utazás, még megmaradtak? –
érdeklődött, én pedig egyre jobban elcsodálkoztam.
- Te tényleg emlékszel ezekre? – tátottam a számat.
- Aha… - sütötte le a szemét.
- Király… - nyögtem, és elvörösödve én is leszegtem a fejem. A
szituáció olyan álomszerű, hogy muszáj megcsípnem magam.
De nem, nem álmodom. Az alsó ajkamba harapok, hogy visszafojtsam a
sziszegésem, amit a csípés fájdalma okozott.
Így ültünk a padon, míg meg nem szólaltam.
- Figyelj, nekem át kéne öltöznöm. Elég rég ebben a ruhában vagyok. Meg
akkor már le is tusolnék. Mit szólnál ahhoz, hogy itt találkozunk fél óra
múlva? Akkor tudnánk még beszélgetni. – ajánlottam, és teljes szívemmel
reménykedtem, hogy elfogadja, és nem néz erőszakosnak azért, mert mindenképp
maradni szeretnék vele.
- Jó ötlet, nekem sem ártana átöltözni – nézett végig magán. – De legyen
inkább háromnegyed óra, és akkor hozok kávét is – mosolygott. Milyen édes
mosolya van!
- Remek! – álltam fel. – Akkor háromnegyed óra múlva itt – intettem és
elindultam.
Nem nézetem hátra. Nem mertem. Attól féltem, hogy ha visszanézek, nem
látok majd senkit, és hogy bebizonyosodik: az egészet csak képzeltem, és nem
volt több egy álomnál, egy rossz viccnél.
Szórakozottan lépkedtem hazafelé. A kolesz szobában nem volt senki,
gondolom nem itthon éjszakáznak a lakótársaim. A szekrényemhez siettem,
kikaptam pár ruhát, és bevittem őket a parányi fürdőbe. Levetkőztem, és
beálltam a zuhany alá. Megnyitottam a csapot, és először hideg vizet folyattam
magamra, hogy kicsit éberebb legyek. A hideg víz egyébként is segít a
gondolkodásban.
Most is ez történt. A gondosan háttérbe szorított gondolataim a mai
napról előre törtek, és letámadtak. Nem tehettem mást, hát rágódtam rajtuk.
Niall- re gondoltam, és arra, hogy itt lehetőség, amire eddig vágytam.
Találkoztam vele, beszéltem vele, együtt kávézunk majd. Talán kicsit megismerhetem.
Itt a lehetőség, csak rajtam múlik, hogy élek- e vele.
Aztán arra gondoltam, hogy valóban erre vágytam- e. Évekig úgy
gondoltam, hogy köztünk több is lehetne. Évekig követtem a karrierjét, a
tweetcam- jeit. A követést nem úgy értem, hogy őrült rajongóként minden
koncertre elmentem. Közel sem. Csak csendben, tisztes távolból.
De még ez is elég volt, hogy megkedveljem azt, akit láttatni enged a
világnak: azt aki a színpadon énekel, aki hülyéskedik, aki sokat eszik. De
mindig is szerettem volna megismerni közelről. Nem a nagy Niall Horan- t, hanem
azt a szerény srácot, akivel olyan régen megismerkedtem. Aki kedves, zavarba
jön, mosolyog, őszinte, és nem tud témát választani.
Furán hangozhat. Olyan tipikus őrült rajongósan. De én nyíltan állítom,
hogy nem vagyok őrült. Bár az őrültek sem tudják magukról, hogy őrültek, nem?
Mindegy. Egy a lényeg.
Szerelmes voltam belé.
Legalábbis egészen addig, míg be nem álltam a zuhany alá, ezt hittem.
De most elbizonytalanodtam. Tényleg szeretem? Lehetséges egyáltalán szeretni
valakit, akivel csak egyszer találkoztál, és maximum egy órát beszélgettetek?
Nos bizonyára lehetséges. De most, hogy a zuhanyrózsa szüntelen szórja rám a
hideg vízcseppeket, átgondoltam. Mikor rádöbbentem az igazságra, tehetetlenül
engedtem meg a meleg vizet és átdörzsöltem magam. Jó érzés volt felmelegedni,
ám akkor, ott ez érdekelt a legkevésbé.
Dühösen megráztam a fejem, mikor rájöttem: évekig becsaptam magam!
Azt hittem, szerelmes vagyok egy fiúba. De eközben abba a gondolatba,
abba az elérhetetlennek tűnő eszménybe voltam szerelmes, hogy lehetnék
szerelmes.
Értelmetlen voltam? Hát lehet… de ez így van, másképp nem lehet leírni.
Ha bonyolultnak is tűnik, jogosan van így. Ugyanis az élet és a szerelem
bonyolult.
Tehát nem vagyok szerelmes Niall- be. Nos, ezt jó tudni. Főleg, hogy
most fogok vele találkozni.
Jajj, tényleg, sietnem kell!
Elzártam a vizet, kiléptem a tusolóból, és öltözködni kezdtem. Jó
kedvem volt, így a szokásos fekete ruháim helyett színesen öltöztem fel.
Visszamentem a szobánkba, és felkaptam a bokacsizmám, majd szempillaspirál,
telefon a zsebbe, és indulás.
Kapkodva szedtem a lábam a park felé, ahol már vártam rám.
- Üdv újra! – köszöntem.
- Szia – viszonozta, és kezembe nyomott egy papírpoharat, tele finom,
friss, gőzölgő kávéval.
Leültünk a padra, és beszélgettünk. Mindenféle lényegtelen dolog szóba
jött, mígnem ránéztem az órámra, ami tíz órát mutatott. Már másfél órája
beszélgettünk! Hogy szalad az idő! És mennyit nevettünk ez alatt a rövid idő
alatt!
Most, hogy elbeszélgettem vele, rájöttem, hogy sokkal kedvesebb és
viccesebb, mint gondoltam. És ezt most már elfogultság nélkül mondom.
Valamit nem tudtam magamban tartani.
- Én ide járok suliba. Ezt már tisztáztuk. De te hogy kerülsz ide?
- Hát… - jött zavarba – egy régi barátomat látogattam meg. Éppen erre
jártunk, úgyhogy gondoltam beugrom.
- És ez a régi barát… ő lenne Rebeccah Hamilton? – kérdeztem, és
próbáltam elrejteni, hogy mennyire frusztrál a helyzet.
- Aha – válaszolta lazán. Hm. Érdekes.
Ez után fezsült csönd keletkezett, és egy percig egyikünk sem szólalt
meg. Nem tudtam mit mondhatnék, de ez így baromi kínos volt. Már éppen azon
voltam, hogy felpattanok, és elrohanok szégyenemben, annyira idegesített a
helyzet.
De ekkor rolleren gurulva arra jött egy srác, boxerben, nagy, bokáig
érő bundában, szivecske alakú napszemüvegben, és nyuszifülekben, miközben
selypítve azt ordibálta, hogy szarpapír. Valahogy így hangzott:
- Szajpapííí, szajpapííí! – igen, van, akinek több idő kell a
kijózanodáshoz.
Természetesen nem tudtuk megállni röhögés nélkül. Először csak ezen
röhögtünk, aztán mikor már abbahagytam volna a kacagást, észrevettem, hogy
Niall milyen röhejesen nevet. Na erre újra rákezdtem, miközben vigyorogva
mutogattam rá. Annyira vicces volt, hogy véletlenül röfögtem egyet. Erre fél
másodpercig csend lett, majd mindkettőnkből egyszerre tört elő a hahotázás.
Kicsit fáradtak voltunk, nem? De.
Mikor abbahagytuk, valahogy más volt a légkör. Már nem az az „újra
találkozott ismerősök vagyunk” feeling volt, hanem olyan „régi barátok vagyunk”
féle.
Ennek borzalmasan örültem, és sikerült kicsit közvetlenebbnek lennem.
Minden gátlásom feloldódott, megnyíltam. Így még jobban el tudtunk beszélgetni,
egyre jobban éreztem magam vele. El is felejtettem, hogyan néztem rá régebben.
Már csak barát volt a szememben. És azt hiszem, ez így jó.
Éppen azon nevettünk, hogy a bundás srác mekkorát zakózott a fűben,
mikor megcsörrent a telefonja.
Ő meglepetten rezzent össze, és furcsállva halászta elő a mobilját.
Mintha elkalandozott volna, mintha csak most döbbenne rá, hogy itt van a
külvilág is rajtunk kívül.
Nem láttam az egész nevet, mert zavartan elkapta, és motyogott valami
„bocsi, de ezt fel kell vennem…” félét. De azt láttam, hogy B betűvel
kezdődött. Beccah, ehhez nem fér kétség.
És legnagyobb meglepetésemre nem voltam féltékeny. Nem akartam kiverni
a kezéből a készüléket, és addig taposni, amíg darabjaira nem hullik. Nem
akartam Rebeccah- t egy alternatív világegyetembe száműzni. Nem zavart.
Hahh, feladom. Nem tudok kiigazodni magamon. Egyszer így, másszor úgy.
Borzasztó! Ma legalább ezerszer változott a hangulatom, a világképem, és az
emberekről alkotott véleményem. Kiábrándítóan
kiismerhetetlen vagyok.
Felvette, és beleszólt.
- Szia – mondta, és egyből elvörösödött. Még ez sem zavart! Komolyan!
Érthetetlen.
- Szia. Itt vagy még a kampuszban? – hallottam haloványan a vonal másik
végéről.
- Igen – válaszolt.
- És maradsz is? – kérdezte reménykedve.
- Igen, még pár napot.
- Remek! Akkor találkozhatunk még? – tudakolta bizonytalanul.
- Persze! – válaszolta a szőke lelkesen. Na jó, ez már kicsit zavart,
de közel sem féltékenységi szinten.
- Szuper. Akkor, majd hívj.
- Mindenképp – köszönt el, majd letette. – Rebeccah volt az – fordult
felém mosolyogva.
- Értem – bólogattam megértően, és igazán mulattatott, hogy ennyire oda
van azért a szipirtyóért. Azért a tökéletes szipirnyóért…
Még dumáltunk egy jó fél órát, aztán ebédeltünk. Majd sétáltunk, és visszatelepedtünk
a padunkra.
Az egész délutánt együtt töltöttük, és egészen jól megismertük egymást.
Mindketten megnyíltunk, és az értelmetlen témák között néha felbukkant egy-egy
komolyabb is: mint a sztárság rossz oldala, és az élet nehézségei kigyógyult
rákosként. Egyszer csak felkaptam a fejem, és döbbenten közöltem, hogy
sötétedik.
Ő hitetlenkedve fordult körbe, és csodálkozva helyeselt.
Szedelőzködni kezdtünk, mert mindkettőnknek mennie kellett.
Telefonszámot cseréltünk, elbúcsúztunk, aztán… Megölelt. Ennél kicsit elbizonytalanodtam,
majd szorosan visszaöleltem. Mélyet szívtam illatából. Fű és nap illata volt.
Vonzott, ám nem ejtett rabul. Már nem úgy néztem rá.
Már csak egy barát volt.
Elköszöntem tőle, és boldogan, andalogva lépkedtem haza.
Csak arra gondoltam, hogy új barátra leltem, miközben elsétáltam a
naplementében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése