Ezt a fejezetet minden olyan embernek
címzem, aki már veszített el olyan személyt, akit mérhetetlenül szeretett.
<3 xx Gréti.
Wrong Time, Wrong Place
2011. Január
11., Péntek
Türelmetlenül doboltam a lábammal. Már fél órája itt kellene lenniük.
Pedig tőlük többet vártam, azt hittem, nem olyanok, mint a többi híresség, vagy
ha már szeretnek késni, legalább nem innen.
Körbenéztem. A kisebbek már nagyon nyűgösek voltak, az ágyhoz kötöttek
kétségbeesetten meredtek az ajtóra. A mellettem ülő barátnőm éppen a kendőt
igazgatta fején, bár mondtam neki, hogy tökéletesen fest, egy sötét pillantás
után tovább babrálta a textilt. Hirtelen düh és megvetés futott végig rajtam.
Itt ez a sok ember, csak rájuk várnak, és nem képesek idetolni azt a csinos kis
pofájukat. A lányok – főleg a jobbom ülő – csak miattuk cicomázták ki magukat,
és azoknak, akik az ágyakban fekszenek, ők adtak utolsó lendületet, de eljönni
már nem képesek.
Valahol itt tartottam, mikor nyílt a duplaszárnyas csapóajtó. Öt fiú,
és az intézetvezető lépett be. A lányok többsége ujjongott, néhányan talpra ugrottak,
a fekvők tapsoltak, és sikítoztak, Morgan pedig önkívületében elfelejtett
reagálni. Csak azért ülhetett az első sorban, mert a legnagyobb rajongója a
bandának az épületben. Egyébként hátul kellene lennie, a fekvőbetegek között,
de így kerekesszékben lehet mellettem. Már csak pár nap, esetleg hét, és… de
nem. Ma este nincs és. Ezt az estét vele együtt fogom élvezni, hogy emlékezetes
maradhasson.
Elszorult a torkom.
Az igazgatónő mondott valami elcsépelt köszönőbeszédet a jelenlétükért,
majd leültek velünk szemben, és bemutatkoztak – mintha nem tudnánk kik ők –, végül
dumálni kezdtek velünk.
A bal szélen ült Zayn, mellette Liam, majd Harry, Louis, és végül
Niall.
Beszéltek, meg ökörködtek még egy darabig, de én nem igazán figyeltem.
Azzal voltam elfoglalva, hogy Morgan- t néztem sunyin oldalra pillantva minden
egyes másodpercben. Ő határtalan boldogsággal nézte a fiúkat, és csak
mosolygott. Mikor az egyik poénon gyöngyözve elkacagta magát, kissé
megnyugodtam, és én is tudtam figyelni.
Éppen arról beszéltek, hogy ha lenne egy kecskéjük, hogyan neveznék el.
Hm, érdekfeszítő. Inkább elővettem a telefonom, és óvatosan, nehogy valaki
észrevegye, felléptem twitterre. Pár perc múlva síri csönd lett, mire zavartan
pillantottam fel. Csak nem késtem le a tűzriadót, vagy valamit? Vagy várj! Jajj ne! Ugye
nem fogytak ki a kecske nevekből?! Mondd hogy nem! Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a
fejemben, miközben rá kellett eszmélnem, hogy mindenki engem néz. O-ó.
- Öhm… Lemaradtam valami érdekesről azon kívül, hogy szerintetek a
Fridrich jobb név lenne a Frederich- nél? – kérdeztem epésen, mire a közönség
nevetgélt, a fiúk elvigyorodtak, és barátnőm rosszallóan, de erőtlenül oldalba
bökött.
- Képzeld igen. Már azt is megvitattuk, hogy hogyan menteném meg a
kecskét Niall barátunk karmai közül, ha csak Melanie – aha, szóval végül e mellett
a név mellett döntöttek – maradna ételként a világon, mikor észrevettük, hogy
nem figyeled, eme kivételesen fontos jelentősségű vitát. – magyarázott
fontoskodó arckifejezéssel Harry, és közben megjelent egy cuki gödröcske az
arcán a visszafojtott mosolytól. Vajon hányszor használja egy évben az utolsó
öt szót?
- De ne már! Mondom, hogy nem enném meg szegénykét – ellenkezett a
szőke, úgy tűnik belefáradva a haszontalan ellenkezésbe.
És itt folytatódott a beszélgetés, viszont már én is figyeltem. Még egy
ideig ez ment, majd elénekeltek nekünk három dalt, és a picik elmentek aludni.
Előtte persze még mindenkit megöleltek a fiúk.
Mikor a csöppségek elvonultak, a felére apadt a társaság, és sokkal
családiasabb lett a hangulat. Néha-néha már én is nevettem. Igaz, ami igaz,
tényleg röhögségesek.
Főleg Styles- t és Louis- t emelném ki, ők szimplán idióták. Viszont én
nem őket figyeltem. Mert bár Harry többször is rám mosolygott – és tényleg
aranyos –, nekem inkább Niall volt érdekes. Olyan kedves, és kisfiús, de közben
tud tök nagyokat is mondani… oké. Azt hiszem eddig tartott az anti-1D
korszakom. De komolyan, azoknak, akik nem szeretik őket, találkozniuk kéne
velük, és garantáltan megváltozik a véleményük. Mind nagyon szimpatikusak.
Épp véget ért a beszélgetésünk, hogy mi a véleményünk arról, hogy
Louis- nak egy fogadás miatt rózsaszínre kell festenie a haját, mikor belépett
az osztályvezető, meg pár nővér, és egy-két lányt magukkal vittek. Az összes
fekvőt. Igen, nekik most is van egy gyógyszeradag beosztva, és őket az ebben
lévő fájdalomcsillapító egyből kiüti, és bealszanak. Várjunk csak. A fekvőket
viszik? Ajjajj. Morg pánikolva fordult felém, olyan, „ne engedd, hogy ezt
tegyék” fejjel. Gyengéden megszorítottam a kezét.
- Nem lesz semmi gond. Egy picit még biztos maradhatsz, de valószínűleg
hamarosan le kell lépned. De ne aggódj, megyek veled.
Megnyugodva bólogatott. Mikor a banda újra leült, mert hát ugye az
ágyban lévőket is egyenként megölelték, barátnőm felemelte a fejét, és így
szólt.
- Figyeljetek, nekem is mindjárt mennem kell. Kérhetek valamit előtte?
– meghökkenve figyeltem mit tervezhet.
- Ööö… gondolom igen. Miért ne – mondta Zayn.
- Oké. Elénekelnétek nekem az Imagine- t? Kérlek.
- Persze – mosolygott megértően Liam.
És megtették, elénekelték. Kisebb szövegrontásokkal ugyan, de hát nem
volt idejük átnézni a dalszöveget.
Imagine all the people, livin’ for today… már itt könnyes volt a
szemem.
A szám végére alig bírtam visszafojtani a zokogásomat.
A barátnőm csak megbékélten hallgatta őket, de az ő szeme is könnyes
volt. Lassan lehunyta a szemét, és így kicsordult a könnycsepp. Kinyitotta
szemét az utolsó sor után, és elmosolyodott.
- Köszönöm.
- Semmiség – mosolygott rá Niall. Olyan őszinte a hangja! Hogy bír
ilyen hihetően mosolyogni?
- Rendben, Morgan drágám, most már neked is menned kell – jött oda
hozzánk Sylvia, a főnővér, majd tolni kezdte a jobbomon ülőt a kijárat felé. Én
is felálltam, és a nyomukba eredtem. Megtorpantunk a fiúknál, mindannyian
megölelték barátnőm, aztán én következtem. Mikor ezen is túlestünk, elvonultunk
a szobánkba. Átöltöztünk az intézeti hálóruhánkba, szobatársam megkapta a
gyógyszeradagját, és pár perc elteltével elnyomta az álom. Felültem az
ágyamban, ölembe vettem egy könyvet, és olvasni kezdtem. Körülbelül húsz oldal
után egy nővér kopogott be, azzal, hogy valaki látni akar. Felvettem egy
köntöst, majd kiléptem az ajtón. Ott állt Niall.
- Szia – leheltem.
- Szia – mosolyodott el.
- Mit keresel te itt? – néztem körül a folyosón.
- Hát, tudod, a többiek most szétszóródtak, és mindenki oda mehet
hozzájuk beszélgetni, én meg kisurrantam. Csak dumálni szeretnék egy kicsit…
- Oh. Hát jó. A folyosó végén van két szék, üljünk le – ajánlottam fel
meglepve. Még mindig nem értettem mit kereshet itt.
- Rendben.
Odacsoszogtunk a székekhez, ledobtuk magunkat.
- Hogy van a barátnőd? – kérdezte. Hm, jól indul. Egyből olyannal
indít, amiről nem szeretnék beszélni. Meg is mondtam neki.
- Erről nem szeretek beszélni.
- Rendben. Kérdezek mást. Hogy telnek itt a napjaid? Nem kényelmetlen?
– kérdezte kedvesen, de én úgy néztem rá, mint egy futóbolondra, és rávágtam.
- Már hogy ne lenne kényelmetlen? Az itt lévők nagy része évek óta be
van ide zárva. Én konkrétan két éve nem jártam odakint, csak néha-néha engednek
ki sétálni, ha jó idő van.
- Ühüm… - sütötte le a szemét. Jajj neee! Most megbántottam. Olyan
édes, nem bírom nézni, ahogy ön marcangolja magát, hogy mekkora szemétláda,
hogy ilyen kérdezett.
- Figyelj. Szívesen beszélgetek veled, bár nem tudom miért pont hozzám
jöttél. De ne ilyenekről beszéljünk, oké? Inkább hétköznapi dolgokról. Nem
szeretem hallani az együttérzést az emberek hangjában. Nyilván te is mindig
mondod mindenkinek, hogy ne úgy kezeljenek, mint egy sztárt. Nos, akkor te se
úgy kezelj engem, mint egy rákost.
Igazából, már csak megfigyelésen vagyok itt, elvileg már kigyógyultam,
amennyire ki lehet. Annyi műtétem volt, amennyi csak lehet, annyi kezelésre
jártam, hogy már magától a szótól is felfordul a gyomrom. De aki egyszer
beleesik, örökre bennragad, és én is örökre a beteges, gyámoltalan kis Ronnie
maradok. De te ne így nézz rám. Jó?
- Aham. Persze – szünet. – Akkor… Milyen zenét hallgatsz?
- Nos – válaszoltam nevetve a fantáziadús témaválasztáson – igazi
Linkin Park, Guns’n’Roses, Green Day, és Ramones rajongó vagyok. Sőt, a Depeche
Mode is a szívlelt bandáim közé tartozik – azt hiszem ezzel örökre elvágtam
magam nála, mivel kicsit meghökkent. Igen, lehet, hogy nem a legbiztatóbb egy
ilyen pop-zenés fiúnak, ha egy lány olyan zenét hallgat, mint én.
- Wow. Gondolhattam volna a kendőd alapján – bökött fejével felém. Valóban
a kedvenc kendőm volt a fejemen. Sötétzöld alapon fekete gitárok, meg csillagok
voltak rajta.
- És te? – tereltem.
- Hát. Vegyes – ő is terelt. Gondolom nem akarta bevallani, hogy
lányosabb dalokat hallgat, mint én.
- Oké. Ez a téma sem jött be. Inkább beszélj arról, hogy milyen volt az
X-Factor – vetettem fel.
- Hú, életem legnagyobb élménye! Valóra váltotta a legvadabb álmaim!
Még csak pár hete ért véget, mégis, mindenki ismer. Az életem egy nagy buli.
Nappal koncertek, interjúk, próbák, éjjel bulizunk. Minden valóra válik, amit csak
szeretnénk. És e mellett azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek.
Énekelhetek. Egyébként következő hónapban kezdődnek a munkálatok az első,
önálló lemezünkkel – mesélte, és szeme csak úgy ragyogott. Milyen szép szeme
van! – És neked mi az álmod? – kérdezte mosolyogva. Milyen szép a mosolya! Még
a fogszabályzó sem ronthatja el…
- Nem is tudom. Mindent ki szeretnék próbálni. Az írást csakúgy, mint
az üzletvezetést, a jogászkodást, és az utazgatást. Ha jobban belegondolok,
talán elvégzek egy jogi egyetemet, aztán nyitok egy cukrászdát, és mellette
otthon írok pár könyvet. Ha sikerül kiadatni, majd jól megszedem magam, és
körbeutazom a Földet.
Niall röhögve hallgatta végig az eszmefuttatásom, és mikor végeztem,
áthidalta a kettőnk közt lévő távolságot, és megölelt.
- Őszintén kívánom, hogy véghez tudd vinni az őrült ötletedet, te
rocker lány – suttogta fülembe. A lehelete csiklandozta a fülem, és
megborzongtam. Lassan eltávolodott. – És azt is őszintén remélem, hogy egyszer
még összefutunk, jobbkor, jobb időben – mosolygott.
- Azt én is nagyon remélem. Szívesen megismernélek közelebbről is,
Horan.
Csipogott a telefonja.
- Mennem kell. Viszlát Ronnie – jól hallottam?! Tudja a nevem! Bár…
vajon meddig fog emlékezni rá?
- Viszlát Niall, jobbkor, jobb időben – köszöntem, majd mikor befordult
a sarkon, sóhajtva megjegyeztem: - vagy inkább ég veled…
Merthogy valószínűleg soha többé nem fogunk találkozni, akármennyire is
akarunk.
Gondolkodtam egy picit még a széken, majd éjfél körül hirtelen
felpattantam, és visszavonultam a sötétbe burkolódzott szobánkba. Ledőltem az
ágyamra, és oldalra fordítottam a fejem. Olyan békésen alszik, ahogy
egyenletesen emelkedik-süllyed a mellkasa. Hogy tud így aludni, ilyen
nyugodtan, mikor tudja, hogy akármelyik nap eljöhet a pillanat, hogy reggel nem
ébred fel? Hogy tud úgy élni, hogy tudja, bármelyik pillanatban elillanhat
belőle az élet? Miért tűnik úgy, hogy engem mélyebben érint ez, mint őt?!
Hát persze. Ő már beletörődött. És találkozott a One Direction- nel,
akik elénekelték neki az Imagine- t, így már boldogan, elégedetten távozhat.
Keserűen elmosolyodtam.
Neki ennyi elég.
A torkom elszorult, az utóbbi hetekben már ezredszer. A sírás
kerülgetett. A párnámba fúrtam a fejem, és a lelki szemeim előtt lejátszódott
az együtt töltött pár év, mit egy kis rövidfilm. A csínytevések, az átbeszélt
éjszakák, a röhögő görcsök, az esték, mikor együtt néztük az X-Factort, azok az
éjszakák, mikor a másik annyira zokogott a félelemtől, hogy csak úgy bírt
elaludni, ha a másik mellé bújt, a nevetések, a sírások, a veszekedések, és a
többi pillanat, amik mély nyomot hagytak bennem. Amiket sosem felejtek. Nem foglak
elfelejteni – gondoltam, és ki is mondtam.
- Nem foglak elfejteni – suttogtam fojtott hangon.
- Tudom – válaszolt Morgan.
Felemeltem a fejem, majd szipogva leültem mellé az ágyra.
Nem kérdeztem, hogyan lehetséges, hogy nem alszik, mikor megkapta a
gyógyszereit. Nem kérdeztem semmit, csak leültem, megfogtam a kezét, és
felemeltem azt. Egy leheletnyi puszit nyomtam rá, és ekkor kigördült egy
könnycseppem.
- Ne sírj. Nem érdemes – nyugtatott.
- Nem érdemes? – nevettem fel ércesen.
Csak merőn nézett engem a sötétben, a szeme csillogott. Csöndben
voltunk. Nem kellettek szavak.
Majd megszólalt, végtelenül türelmes, puha hangján:
- Szeretlek Nick.
- Én is szeretlek – feleltem, és életemben először nem zavart, hogy így
hív.
Zúgott a fülem, és úgy éreztem, mindjárt elájulok a visszatartott
könnyektől.
- Ne felejts el, jó? – kérdezte kis idő múlva. Nem értettem. Hiszen az
előbb mondtam neki, hogy nem fogom. De azért válaszoltam.
- Jó – mondtam őszintén, és nem kiabáltam vele, hogy mégis hogy
képzeli, el tudnám- e egyáltalán felejteni. Nem veszekedtem, mert tudtam, hogy
minden egyes hajszálnyi momentuma meg van számlálva. Nem veszekedtem, csupán
eltántoríthatatlanul simogattam sovány kezét. Mikor meghallotta válaszom,
felhőtlenül elmosolyodott, és ott, akkor valami ragyogás járta át.
Ne értsetek félre, nem fénylett, vagy fluoreszkált. Csak valami
szeretet, és tisztaság lengett körülötte.
Tudtam, hogy jó helye lesz, tudtam, hogy Isten jó helyre fogja vinni.
Jó helyre, még ha nem is lehetek mellette.
Nyugtalanul markolásztam a nyakláncomon lévő kis medálokat. Az egyik
egy BFF feliratú fél szív volt, a másik egy feszület.
Fél óra múlva láttam, hogy lehunyja szemét, és álomba merül.
Még simogattam egy kicsit a kezét, majd zúgó fejjel, dörömbölő
gondolatokkal, remegő térdekkel az ágyam felé botorkáltam. Lefeküdtem, és
magamra húztam a takarót. Reszkető kezemet a homlokomra tapasztottam, mintha
ezzel megállíthatnám a végtelen pályán, megállíthatatlanul egymást kergető
gondolataim. Sokat fészkelődtem még, gondosan ügyelve arra, hogy ne forduljak
hálótársam felé, majd nem bírtam tovább. Rá szegeztem a tekintetem. A paplan a
megszokott ritmusban mozgott fel-alá. És ekkor eltört bennem valami. A
nyugalom, és a megbékélés hullámai olyan erősen csaptak le rám, hogy
beleszédültem. Hirtelen mintha lebegni kezdtem volna, vagy inkább, hogy valamit
leemeltek a szívemről. A végtagjaim elzsibbadtak, és mintha test nélkül, csupasz,
mezítelen lélekként feküdtem volna. A torkomat nem szorongatta tovább a gyász
acélos keze. Kaptam levegőt. Úgy
éreztem, mintha valami óriási titokba avattak volna be, mintha egy töredéknyi
másodpercre, egy aprócska időre átláttam volna az élet bonyolult szálain. De ez
az idő tovaszállt, és én újra ott maradtam egyes egyedül, tátongó lyukkal,
betölthetetlen űrrel a szívemben.
De azzal, hogy egy pillanatra láttam a reményt, leszakadt a szívem egy
része, és lelkemmel ezt a részt odavarrtam Morgan szívéhez.
Legjobb barátok… örökre.
Megkönnyebbülten, sőt, azt hiszem valamelyest megvilágosultan hunytam
le a szemem.
*
Reggel arra lettem figyelmes, hogy valaki nyugtalanul rázza a vállam,
és közben a nevemet mondogatja. Felnyitottam szemhéjam, és ott állt mellettem
Sylvia, piros, kisírt szemekkel. Értetlenül néztem rá, és közben felpattantam.
Émelyegtem egy kicsit, a fejem lüktetett, és valami ürességet is éreztem, de
egyébként a tegnap esti állapotomhoz képest jól éreztem magam.
- Mit történt? – szegeztem neki a reflexszerű kérdést, mire ő
egyszerűen válaszolt:
- Morgan.
Világ mintha cigánykereket vetett volna, a gyomrom összeszorult, a
látásom elhomályosult.
Nyeltem egyet.
Nem kértem magyarázatot, nem kérdeztem, hogy „mi van vele?”.
Lehajtottam a fejem, és végig gondoltam az éjszakát.
Mérhetetlen gyász, és szeretet söpört végig rajtam, és éreztem, hogy
levedlem az előző énem. Éreztem, hogy életem új fejezetbe lép, mert az utolsó
dolog, ami ide kötött, elillant.
Mosolyogva emeltem fel a fejem, és míg a szemből szakadatlanul
patakzott a könny, reszkető kézzel nyúltam a kis kereszthez a nyakamon, és
motyogtam valamit arról, hogy „kérlek,
vigyázz rá”.
