Ezt a fejezet azok részére szól, akik már
voltak „csak” a másodikak… <3 xx Gréti
Forever In My Heart
2012. Augusztus 24., Péntek
Éppen a telefonomat nyomogattam untomban, mikor meghallottam azt a
bizonyos hangot.
- Mondtam, hogy a csomagoknál várj! Ezt mind egyedül kellett elhoznom
idáig! – magyarázta dühödten, fagyos hangján, nem kevés éllel, de egy csipetnyi
örömmel fűszerezve.
- Én is örülök, hogy látlak – feleltem gúnyosan, majd elmosolyodtam, és
nyakába vetettem magam, amit hagyott is, de csupán három másodpercig, utána
eltolt magától egy „Jól van, elég lesz! Még meglát valaki!” -vel.
Nevetve vettem el az egyik rózsaszín bőröndjét, és a kocsim felé
indultunk. Az úton beszélgetni kezdtünk.
- Olyan jó, hogy végre megjöttél. Nem is hinnéd, milyen unalmas volt
nélküled a nyaram.
- De. Képzelem – forgatta szemét. Legyintettem, és tovább beszéltem
hozzá.
- És? Milyen volt Olaszország? Milyen Európa? Még sosem jártam ott.
Mesélj! – na ez már jobban tetszett neki. Ha magáról beszélhet, az mindig
örömet okoz neki. Rengeteget mesélt a nyaráról, a tengerpartról, a napsütésről,
az olasz fiúkról, satöbbi. Én elmélyülten hallgattam vezetés közben, míg meg
nem érkeztünk az egyetemig.
Boldogan pattantam ki az autóból, és jobb karommal az épületek tömegére
mutattam.
- Íme, ez itt a Princeton!
- Aha – hümmögött. Körülnézett, majd feltette az orrára a
napszemüvegét.
- Tudod, nem emlékszem, mikor is köszönted meg, hogy apám téged is
bejuttatott ide a közepes bizonyítványod ellenére – incselkedtem, de a válaszán
még én is meghökkentem.
- Vajon miért nem emlékszel? – kérdezte értetlenséget színlelve a
hangjában. Nem láttam, de száz százalék, hogy forgatta a szemét.
- Nem rég volt a szülinapom. Egy sms- be tudod, még senki sem halt
bele.
- Minek kockáztatni?
- Piercingem van.
- Ja. Láttam – fintorgott.
- Kérdeztelek a nyaradról. Te nem kérdezel az enyémről?
- Mit érdekel az engem? – nevetett őszintén.
- Hm. Nem változtál – mondtam, de nem figyelt rám, csak a parkot
fürkészte. Elé léptem, hogy ne tudjon nem rám nézni.
- Mi van? – kérdezte gorombán.
- Te nem változtál, de én igen. A nyáron megtanultam egyet, s mást.
Történtek velem rossz dolgok, amikről nem tudsz. És ezentúl nem tűröm ezt.
Viselkedhetsz lekezelően, de tudd, hogy hol a határ, világos? – mondtam
hirtelen jött bátorsággal. Tökéletes szemöldökét hitetlenül húzta fel, majd egy
„chh...” után szánakozó tekintettel levette szemüvegét, és rám meredt.
Kirázott a hideg.
Ettől a szempártól mindenkinek felfordul a gyomra. Na nem azért, mert csúnya.
Ellenkezőleg. Neki van a világon a legszebb írisze. De ha rád néz – ami ritka
jelenség –, úgy érzed, kár volt megszületned. Olyan kék, mintha… farkasok
nevelték volna (?). Hozzá teszem, nem lepődnék meg. Olyan fagyos kék, hogy, már
ha meglátod, libabőrös leszel. Ráadásként ehhez csatlakzik jeges modora és
rideg hangja. Szerencsétlen párosítás.
Mikor már eléggé az arcomba mászott ahhoz, hogy ne merjek levegőt
venni, megszólalt.
- Drága, drága Beccah. Ki a legjobb barátnőd? – kérdezte negédesen.
Remegett a térdem.
- Te, Ana – válaszoltam fojtott hangon.
- És ki akarja, hogy ez így is maradjon?
- Én? – bizonytalankodtam.
- Hát persze, hogy te. No meg egy pöppet én is. Hol máshol találnék még
egy olyan lányt, aki majdnem olyan szép, mint én, és jól mutat mellettem? –
mosolygott és kezével az állam alá nyúlt. Na ez sok volt. A fizikai érintkezés
nagyon nem kellett. Valahol itt telt be a pohár.
Vérfagyasztóan felnevettem.
Erre nem számított. Arca megkövült, tökéletes ajkával mérgesen
csücsörített.
- Idefigyelj – kezdtem, és kiszabadítottam magam karmai közül. Nos,
ezen a kezdésen igencsak meglepődött. Valami olyasmi volt az arcára írva, hogy:
hogy mer így beszélni, velem?
Folytattam. – Ez itt nem a gimnázium. Itt nem te vagy a királynő. Állíts le
magad, de nagyon gyorsan.
- Még nem vagyok királynő –
remegett meg. Hö! Ezzel a királynős cuccal betaláltam.
- És elárulod, hogy leszel az? – kérdeztem lenézően, és tudtam, hogy a
tűzzel játszom. Idegesen túrt hajába.
- Hát jó – körbenézett. A park közepén a többi diák között egy csapat
srác amerikai focizott. Látszott, hogy ők az uralkodó banda a kampuszban. Hah,
pedig azt hittem az anarchikus rendszert a gimiben hagytuk.
Menő ruhájuk, és gondosan belőtt hajuk volt. Nem csodálkoznék, ha még
manikűröztetve is lennének. Brrr, pöcsköröm. Hm, lehet, hogy kicsit túl sok Így jártam anyátokkal- t nézek.
És hogy mindez miért kell ahhoz, hogy összesarazzák magukat? Ne kérdezzétek.
Ez olyan metroszexuális dolog. A hiúsággal függ össze.
Míg ezen gondolkoztam, Ana akcióba lendült, és a fiúk felé tartott.
Csípőjét riszálva sétált, és pár méterre tőlük oda kiáltott.
- Hé fiúk, beszállhatok?
- Bocsi, de tudod… Itt valószínűleg tönkremehet a ruhácskád és
hasonlók. Ez a férfiak sportja – válaszolt kicsinyesen az egyik.
- Hm. Majd meglátjuk – felelte Ana, és kikapta a srác kezéből a labdát,
majd a legmesszebb lévő játékosra fordította tekintetét, célzott, lőtt.
A tojásdad labda süvített a levegőben, majd pontosan a fiú kezében
landolt. A többiek elismerően, néhol meglepetten nézték barátnőm.
- Meggondoltam magam. Játszhatsz – mondta az előbbi felszólaló. – Stip-stop,
az én csapatomban lesz! – nevetett a többire. Azok visszanevettek. Én meg
magamban: héj! Ez nem is volt vicces! – Hogy
hívnak?
- Ana Statowski – igen, elég fura neve van. Az apja valahonnét Ukrajna
felől jött Amerikába.
- Gólya vagy?
- Igen.
- Alig várom az avatást – kacsintott a srác Ana- ra, majd odaszólt a
haverjának, hogy dobja a labdád, és játszani kezdtek.
Na remek. Én magam indítottam el Ana népszerűségi lavináját. Megint kezdi.
Először az oviban lenyúlta a babáimat, majd általánosban elvette a pasimat és a
helyemet a menzán, aztán a gimiben elorozta a főszerepet a sulidarabban, és lecsapta
a kezemről a pompon csapatkapitányságot.
Most meg ez. Ez az egyetem az én álmom. Ezt nem engedhetem.
Viszont nem szegülhetek ellene. Tönkre tenné az életem. Mondjuk, kirúgathatnám.
De nem. Az nem az én stílusom. Túl jó vagyok hozzá. Lelkiismeret furdalásom
lenne tőle. És bár úgy viselkedik velem, mint egy ronggyal, ő a legjobb
barátnőm. És ezért szeretem.
És azt hiszem ő is engem.
Egy kicsit.
Remélem.
Megkértem az egyik lányt, aki mellettünk lakik, hogy segítsen felvinni
a szobatársam cuccait. Az utolsó táskáért mentem, és egy röpke pillantást még
vetettem Ana- ra, aki kecsesen játszotta ezt a nagy, mamlasz játékot. Hogy
csinálja? Hogy lehet valaki ennyire tökéletes?
Vörös arccal csaptam be a kocsiajtót, és a kollégiumba siettem. Este évnyitó
buli lesz. Ideje készülődni. Kezdetét veszi az egyetemista, felnőtt élet. Más
szóval: igyunk, amennyi belénk fér!
Felöltöztem. Nem vittem túlzásba. Virágos szoknya, fekete felső, és egy
burgundi színű kardigán, mert bár augusztus van, de azért este lehűl a levegő.
Épp a parfümömet fújtam magamra, mikor Ana beállított a szobába, csupa
sarasan.
- Hello, Iszapszörny asszonyság. Hogy telt a délutánod?
- Unalmasan. Utálom a focit – sóhaj. – Kár, hogy ilyen jó vagyok benne.
- Jah. Hú, de sajnállak.
- Rendben. Nem tudom honnan jött ez a feleselés, de kezdesz kiborítani.
Eddig semmi bajod nem volt.
- De. De, igen volt, csak nem mondtam – rám nézett, és a szemével azt
üzente, hogy hát akkor hajrá, mondd el most. Belekezdtem. – Mindent elvettél
előlem, amiért nekem meg kellett harcolnom. A fiúkat, a sulidarabot, a pompon
kapitányságot. Mindent. Aztán tavasz végén fogtad magad, és leléptél vakációzni
Európába. Nem írtál, nem kerestél, nem válaszoltál az üzenetekre és nem hívtál
vissza. Csupán egy hete kaptam egy e-mailt, hogy mikor várjalak a reptéren.
Ennyi. Egyedül maradtam. Pont most – éreztem, ahogy lesírom a szemfestékem. –
Tudod a nyáron… a nyáron…
És csak zokogtam, zokogtam.
És azért neki sincs kőből a szíve. Odajött, átölelt.
Egy fájdalmas sóhaj után megszólalt.
- Sajnálom. De el kellett mennem – magyarázkodott. – Elmondod, mi
történt a nyáron?
- Hát – szipogtam –, azzal kezdődött, hogy apám megcsalta anyámat.
Aztán… aztán… - a torkom kapart. Nem bírtam végig mondani. Inkább suttogtam,
mintha ettől kevésbé lenne szörnyű a mondanivalóm. – Anyu… öngyilkos lett – az engem
ölelő kar megmerevedett. Ez neki is sok volt. – És… és nem bírtam a nyomást. Az
apám tehet róla, hogy meghalt. Csakis ő. És nem bírtam… nem ment. Újra akartam
látni őt. Úgy hiányzott – suttogtam még mindig. A könnyeim úgy jöttek, hogy azt
hittem, sosem fogynak el. A nyáron jó párszor kíséreltem meg elfogyasztani az
éves könny-adagomat. Nem sikerült. Folytattam, bár már csak ismételgettem
önmagam. – Úgy hiányzott, szükségem volt rá. Látni akartam…
Felfogta szavaim értelmét. Megragadta a karom, és felhúzta kardigánom
ujját. Egy tucat karkötő sorakozott rajta, éppen a rejtegetés miatt. Félretolta
az ékszereket, és ott virított a fehér vonal, éppen a kékellő ereim felett.
- Istenem, kicsikém – motyogta, majd ő is sírni kezdett.
Együtt pityeregtünk hát az ágyamon, míg be nem sötétedett. Megkérdezte,
hogy el akarok- e menni arra a bulira. Mondtam, hogy persze, nem áll meg az
élet. Erre büszkén bólintott, és elment letusolni, mert rászóltam, hogy ne
sarazza össze az ágyam, én még aludni szeretnék ezen. Míg zuhanyozott
újracsináltam a sminkem. Kijött, majd felöltözött, a szokásos, felvágós, sokat
sejtető stílusában, és indultunk is.
Út közben halkan beszélgettünk arról, hogy milyen intézetbe kerültem,
és hogy mennyire unatkoztam. Ő megígérte, hogy soha többé nem hagy el, és hogy
igyekezni fog a legjobbat nyújtani barátként. Ez volt a… negyedik alkalom, hogy
kedves volt, és a második, hogy mélyen beszélgettünk.
- Figyelj – állított meg a bejáratnál. – Sajnálom, hogy nem voltam itt,
és nem védtelek meg. Te is végig mellettem voltál mikor anyu meghalt. Én
viszont magadra hagytalak. Soha többé nem követem el ezt a hibát. Én felnövök
hozzád, igazi legjobb barátnőd leszek. Hiszen, már felnőttek lettünk, nem igaz?
Ideje úgy is viselkednem.
Válasz helyett megöleltem, aztán beléptünk az ajtón.
A bulinak erősen egyetemes beütése volt. Sokkal komolyabban tolják,
mint a középiskolás házibulikban. Nevetve táncoltunk, felhajtottunk egy pár
rövidet, és jól mulattunk. A mosdót keresve bolyongtam a házban, míg egy
szobában meg nem hallottam két srác veszekedését. Nem érdekelt igazán, van
saját életem, de azért utánam a vízözön alapon belehallgattam kicsit.
- Azt mondtad nem fognak felismerni. Azt mondtad „ne aggódj Niall, jó
buli lesz. Egyetemista party, oh-je!” Erre mi van? Amint belépek a házba egy
részeg tyúk a nyakamba veti magát, hogy vegyem feleségül, és hogy nyugodjak
meg, nagy csípője van, ki fognak férni a gyerekeink. Érted te ezt?!
Eléggé nehezemre esett nem röhögni. Talán meg is tettem volna, ha meg
nem hallom a következő beszélőt.
- Persze, megint Harry a hibás!
Mi van?! Harry és Niall… mekkora az esély rá, hogy két ilyen nevű barátpáros
létezik a földön? Kevés.
- Igenis, te vagy a hibás. Én mondtam, hogy otthon kéne maradnunk a
hotelban Liam- ékkel.
- És unatkoztunk volna? Annál még ez is jobb!
Az ajtó résnyire nyitva volt, hát bekukucskáltam. Tényleg ők azok. Wow!
Megvontam a vállam, és minden mindegy mottóval beléptem a szobába.
- Na de fiúkák! Azért jöttünk, hogy jól érezzük magunkat. Nem?
- De! Én is ezt mondom! Ki is vagy te, széphölgy? – lépett közelebb
hozzám Harry.
- Az, akit biztosan nem fogsz megdönteni – mosolyogtam rá. Niall
felnevetett, mire rá néztem. – A szőkéket szeretem – vigyorodtam el, mire nyelt
egyet.
Harry nem adta fel.
- Nincs véletlenül egy hasonlóan csinos barátnőd? – kérdezte reménykedve.
- De, van. És ha sikerül levenned a lábáról, megeszem a kalapom –
feleltem gúnyosan.
- Csak figyelj. Hogy néz ki?
- Szőke, ijesztően kék szeme van, és napbarnított bőre. Megtalálod.
Mindig a középpontban van.
- Szerezz egy kalapot – suttogta a fülembe, miközben elsétált
mellettem, majd elhagyta a szobát.
- Hm. Egyedül maradtunk – emeltem szemem Niall- re.
- Öhm, igen. Izé. Niall vagyok – nyújtott kezet.
- Rebeccah. De a barátaimnak csak Beccah – fogtam meg kezét, és
megráztam, majd odarántottam magamhoz a karjánál fogva. Ajkamba haraptam, majd
közelíteni kezdtem felé. Először ellenkezett egy kicsit, de láttam rajta, hogy
igazából nincs ellenvetése. Egy idő után ő is hevesen viszonozta minden
mozdulatom. Bezártam az ajtót, majd újra felé fordultam.
*
Kipattantak a szemeim, és a mosdót kezdtem keresni. Szerencsére a
szobának volt saját fürdője. Felrántottam az ajtót, és a wc- hez térdeltem,
majd elkezdtem kiadni magamból a tegnapit.
Valaki hirtelen megjelent mögöttem, és felfogta a hajam.
Miután végeztem, felnéztem rá.
- Köszönöm Niall. És… - kezdtem, de nem tudtam, mit mondhatnék. Leültünk
a kád szélére. Hirtelen folytattam. – Sajnálom, hogy letámadtalak. Nem tudom mi
volt velem. Talán az italok tették. Pedig épp a nyáron fogadtam meg, hogy
elhagyom ezt az énem.
- Nyugi. Nekem sem szokásom ez – sütötte le a szemét.
- De… én nem bántam meg – mondtam halkan.
Nem válaszolt.
Torkomat köszörülve felálltam, majd felöltöztem, begumiztam a hajam, és
indulni készültem. Kínosan éreztem magam.
- Sajnálom – mondta, miközben a kilincsért nyúltam. Megállt a kezem.
- Mit?
- Hogy ilyen érzéketlen voltam veled.
Most én hallgattam. Mögém lépett, olyan közel volt, hogy csupasz
nyakamon éreztem leheletét. Olyan aranyos. Kisfiús, és mégis férfias. Nem értem
hogyan csinálja.
- Nos, érzéketlenség elfelejtve – már hogy ne lenne? Ha egyszer ilyen
édes!
- Remek. Akkor egy ebéd együtt?
Gondolkodtam egy ideig.
- Sajnálom. Nem lehet. Elég bonyolult az életem egy pasi nélkül is.
- És baráti ebéd? – kérdezte reményvesztetten. Ökölbe szorítottam a
kezem. Miért ilyen nehéz nemet mondani neki?
- Nem lehet – szűrtem fájdalmasan a fogaim között. - Még nem vagyok
elég erős egy fiúhoz, és nem tudnék ellenállni neked.
Megfogta a kezem, mire összerezzentem.
- Este azt hittem, hogy csak egy csinos pofi vagy. De tévedtem. Minden
kiejtett szóval egyre érzelmesebb éned feded fel – hm, ez azért elég fennkölt
volt, nem?
- Kérlek – könyörögtem még mindig háttal. Közelebb lépett, másik
kezével megfogta a derekam. – ne, ne, ne. Nem lehet – léptem el. A keze
lecsúszott derekamról, de még mindig fogta a kezem. – Most kezdtem új életet.
Nem dobhatom félre. Talán, ha máskor, máshol találkoztunk volna…
- Igen. Mindig ez a baj – suttogta ingerülten. – Az idő, és a hely.
- Tudod – fordultam felé mosolyt kényszerítve arcomra –, azért örökre megőrzöm
ezt az estét, itt – mutattam fejemre.
- Inkább itt – vette ez kezem, és a mellkasomra helyezte. – A szívedben.
Elvigyorodtam.
- Ez nagyon, nagyon nyálas
volt.
Nevetett.
- Meglehet – majd közel hajolt, és egy puszit nyomott a homlokomra. –
Viszlát, Beccah.
- Viszlát, Niall – viszonoztam, majd kinyitottam az ajtót, és elmentem.
Kiléptem az ajtón, és ezzel kiléptem az életéből.
De nem csak őt hagytam ott, hanem a régi önmagamat is. Elhatároztam,
hogy mostantól én leszek a legjobb valamiben. Érett leszek, és évfolyam első.
Majdnem kiröhögtem saját magam. De nem. Komolyan fogom venni a célom,
és magamat is. Ha én nem veszem komolyan magam, más miért tenné?
Így történt, hogy mikor beléptem aznap reggel a szobánkba, Ana egy új
Rebbecah Hamilton- t látott.
